Az óceánok sótartalmának változása jelentős hatást gyakorol környezetünkre és életmódunkra egyaránt. Ahogy a tengerek és óceánok kémiai összetétele módosul, úgy az ökoszisztémák egyensúlya is megbomlik, ami közvetlenül befolyásolja a tengeri élővilágot és

Kevesen tudják, hogy a Föld óceánjainak sótartalma nem egységes, és ez a különbség kulcsszerepet játszik a globális tengeráramlási rendszer, más néven az óceáni szállítószalag működésében. Ez a bonyolult rendszer jelenleg segít fenntartani bolygónk éghajlati egyensúlyát, ám a klímaváltozás hatásai már kezdik nyomot hagyni rajta, és egyre inkább láthatóvá válnak a feszültségek és repedések, amelyek a jövőbeli stabilitásunkat fenyegetik.

Egy liternyi tengervíz, azaz 1000 gramm, átlagosan körülbelül 35 gramm oldott sót tartalmaz, főként konyhasó formájában (nátrium-klorid). Azonban a sótartalom nem egységes az óceánokban; régiók és időszakok szerint is eltérések mutatkoznak, általában 3,3-3,8 százalék között ingadozik. Különösen olyan területeken, mint a Vörös-tenger vagy a Perzsa-öböl, a magas hőmérséklet következtében fellépő párolgás és a víztömegek elszigeteltsége miatt akár a 4 százalékot is meghaladhatja a sótartalom.

Európai és amerikai műholdas megfigyelések az utóbbi évek során rendkívül részletes információkat nyújtottak arról, hogyan változik dinamikusan az óceánok felszínének sótartalma. Ha alaposan megvizsgáljuk az Európai Űrügynökség által kilenc évnyi műholdas adat alapján készült átlagolt térképet, szembetűnő, hogy a Föld öt óceánja közül az Atlanti-óceán emelkedik ki a legmagasabb felszíni sótartalmával.

Emellett az is kirajzolódik, hogy az Atlanti-óceán felszínén a legtöbb só a 23. szélességi fokok közelében található Ráktérítő és Baktérítő mentén koncentrálódik. Ehhez képest mind az Egyenlítő, mind a pólusok környékén alacsonyabb a sótartalom. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) magyarázata szerint az Egyenlítő esetén ezért a nagy csapadékmennyiség, a pólusoknál pedig a jégolvadásból származó édesvíz felel.

Az első műholdas sótartalomtérkép megalkotására az Európai Űrügynökség (ESA) SMOS (Soil Moisture and Ocean Salinity) műholdja vállalkozott, amely a 2010-es évben indult. Ezt követően, 2011-ben az amerikai űrügynökség (NASA) is csatlakozott a kutatáshoz, amikor az Aquarius névre keresztelt műszert az argentin SAC-D műholdra telepítette. Ez a műszer hasonló méréseket végzett, ám egy kicsit nagyobb, 150 kilométeres térbeli felbontással.

2015-ben a NASA, az Aquarius projekt tapasztalataira építve, sikeresen pályára állította az SMAP (Soil Moisture Active Passive) műholdat. Ez a műhold különleges mikrohullámú sugárzásmérőjével folyamatosan nyújt részletes információt az óceánok sótartalmának változásairól. A detektor 40 kilométeres felbontásban képes rögzíteni az óceánok felszíni sótartalmát, és mindössze három nap alatt bejárja a Föld teljes területét. Az SMAP havi bontású megfigyeléseiből készült animációnk, amely a 2024 januárjától 2025 januárjáig terjedő időszakot öleli fel, bemutatja, hogyan alakul az év során a felszíni sótartalom, hónapról hónapra.

De vajon milyen kapcsolat fűzi össze mindezt a Föld óceánjait átszelő óceáni szállítószalaggal? Míg a felszíni tengeráramlások, például a neves Golf-áramlat, elsősorban a szél erejétől függenek, addig az óceán mélyén zajló, fokozatos termohalin cirkulációt a tengervíz sűrűségbeli eltérései irányítják. Ezek az eltérések pedig a víz hőmérséklete és sótartalma által determináltak.

A Föld északi és déli pólusainál a tengervíz lehűl és tengeri jeget formál, aminek eredményeként a környező tengervíz sósabb lesz, mivel a jég létrejöttekor a vízben oldott só hátramarad. Ahogy a tengervíz sótartalma megnő, növekszik a sűrűsége is, és süllyedni kezd. Ennek következtében a területre felszíni víz áramlik be, ami idővel szintén lehűl és elég sóssá válik ahhoz, hogy lesüllyedjen. Ez pedig fenntartja a globális óceáni szállítószalagot.

Az óceáni szállítószalag egyik alapvető eleme az Atlanti-óceán meridionális áramlási cirkulációja (AMOC), amely hőt juttat észak felé, így hozzájárulva Európa éghajlatának mérsékléséhez. Fontos megjegyezni, hogy az AMOC gyakran összekeveredik a Golf-áramlattal, holott valójában a Föld éghajlatának egyik sarkalatos pontja. A szakértők figyelmeztetnek, hogy az AMOC összeomlása 4 Celsius-fokos globális felmelegedésnél bekövetkezhet. Az elmúlt évek kutatásai, amelyek összegzését nemrégiben bemutattuk, egyre több bizonyítékot szolgáltattak az AMOC lassulására vonatkozóan.

A változás mögött - amennyiben valóban bekövetkezik - kutatók szerint az északi sarki tengeri jég, valamint a grönlandi jégtakaró olvadása húzódhat meg. Ez a folyamat a tengervíz sótartalmának és sűrűségének jelentős átalakulását eredményezheti. Nem csupán egy elméleti spekulációról van szó: Penny Holliday, a brit Nemzeti Oceanográfiai Központ kutatója és csapata 2020-as tanulmányukban kimutatták, hogy 2012 és 2016 között az Észak-Atlanti-óceán északkeleti részén rendkívül alacsony sótartalmat tapasztaltak, amelyre 120 éve nem volt példa.

Bár rendkívül valószínű, hogy az AMOC a következő évtizedekben a globális felmelegedés hatására gyengülni fog, ennek nem feltétlen következménye az összeomlás. Egy februárban publikált kutatásban Jonathan Baker, a brit Meteorológiai Hivatal (Met Office) éghajlatkutatója és csapata arra a megállapításra jutott, hogy a Déli-óceán szelei, még a legextrémebb felmelegedés esetén is, képesek lennének fenntartani a meggyengült áramlást.

Persze, szívesen segítek! Kérlek, írd le, milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni, vagy adj meg egy témát, amiről szeretnél, hogy írjak!

Ezúttal ismét egy rendkívül fontos és mélyreható témát választottunk: a trianoni béke 105 évvel ezelőtti körülményeit és az ebből fakadó traumákat. Ezen a különleges eseményen feltárjuk a máig érzékelhető geopolitikai és nemzetpolitikai következményeket, valamint a modernizációval szembeni ellenállás hatásait is. Csatlakozz hozzánk a júniusban megrendezésre kerülő, kizárólag Qubit+ tagok számára elérhető tudományos estünkön, amely a tizenegyedik Qubit Live alkalmával valósul meg.