Fedezd fel az amerikai nyugat varázslatos tájait! Az utazás során lenyűgöző hegycsúcsok, végtelen sivatagok és festői kisvárosok várnak rád. Minden egyes állomás új kalandokat kínál: a Grand Canyon mélységei, a Yellowstone geotermikus csodái és a híres Ro

Page városából, csendesen, de tele izgalommal indultunk el a Colorado-fennsík irányába, délnek, majd nyugatra, a már jól ismert, vadregényes tájakon. Egy újabb kanyon felfedezése izgatott bennünket, de jogosan merülhet fel a kérdés: tényleg szükség van még egy kanyonra? A válasz azonban határozottan igen! Mindegyik kanyon különleges és világszinten is páratlan élményt kínál. De Földünkön létezik egy szurdok, amely mindenki számára ismerős, még ha nem is a leghosszabb vagy a legmélyebb, de egyetlen dologban verhetetlen: ez pedig nem más, mint a Föld legismertebb völgyszorosa, a Grand Canyon.

Még mindig Arizonában tartózkodtunk, de lassan elhagytuk a navahók rezervátumának határait. Ahogy közelítettünk a kanyon szélén, a sivatagi táj fokozatosan erdősebbé vált, ám ezzel együtt újra megjelent a láthatáron egy hatalmas füstfelhő. Mivel korábban már láttunk hasonló jelenséget, tudtuk, hogy ismét egy erdőtűz tört ki. A Google Térkép piros lángnyelvekkel jelezte a vészhelyzetet, és ez csupán az egyik volt a sok tűz közül, amely az ország különböző részein pusztított az utóbbi napokban és hetekben. Aggódtunk, hogy a tűz megzavarja a terveinket, és a hatóságok esetleg eltérítenek bennünket a régóta vágyott úti célunktól. Szerencsére azonban elkerültük ezt a kellemetlenséget; a nagy hőség és az esetleges emberi hanyagság egyaránt hozzájárultak a bozóttüzek kialakulásához, amelyek már rutinszerű problémának számítanak a térségben. Láttunk néhány kisrepülőgépet, amint a tűz irányába repültek, de a turizmus zavartalanul folytatódott.

Bár a Grand Canyon Nemzeti Park keleti határa csak néhány lépésnyire van Page-től, nekünk mégis 220 kilométert kellett autóznunk, hogy elérjük a keleti bejáratot. Ahogy átléptük a küszöböt, azonnal megálltunk az első kilátónál, ahol egy impozáns, kőből épített torony állt. Innen csodálatos kilátás nyílt a kanyon hatalmas ívére, ahol a Colorado folyó déli irányból nyugatra kanyarodik. Amint a szurdok peremére léptünk, lenyűgöző látvány fogadott bennünket. A közösségi oldalamra csak annyit írtam akkor: "a sok kanyon után a Grand-kanyon valóban GRAND". De ez csupán a kezdet volt. A vörös, okkersárga, zöld és szürke sziklák ezrei hullámoztak alattunk, szédítő magasságban. Minél hosszabb ideig néztük, annál inkább elmerültünk a varázslatos táj formagazdagságában és rejtélyes szépségében. Hiába próbáltuk felfogni a vízszintes és függőleges vonalak összefonódását, minden elmosódott, hipnotizálva tartva minket. A megfáradt hegycsúcsok a felhők felé nyújtózkodtak, míg a millió lépcsőfok a mélységbe terelte a tekintetünket. A mellékkanyonok, mint apró erek, ágaztak szét a Coloradóba, a titokzatos folyó munkájának eredményeként. Ahogy Leonardo da Vinci is megfogalmazta: "az idő és a víz mindent megváltoztat", és ahogyan Petőfi költői szavakkal kifejezte: "a víz az úr". A Grand Canyon, a Föld egyik leglenyűgözőbb és leginspirálóbb tája, a Colorado folyó évmilliók során kialakult szurdokmunkájának eredménye, mely 446 km hosszú és a legmélyebb pontján 1800 méterre nyúlik le. Ez a hatalmas eróziós folyamat a Föld történetének élő enciklopédiája, ahol a kőzetrétegek kinyitják előttünk az idő kapuit, és felfedik a múlt titkait.

Földünknek ez a híres, öreg barázdája, amely még a világűrből is jól kivehető, a természet csodáinak egyedülálló példája. Az UNESCO 1979-ben nyilvánította világörökségi helyszínné, ezzel is hangsúlyozva jelentőségét. Érdekes, hogy ezen a területen található a legfrissebb levegő az Egyesült Államokban, azonban az elmúlt évtizedek során a távolból érkező szennyező anyagok rontják a levegő minőségét, ezzel együtt pedig a lenyűgöző panorámák tisztaságát is. Sajnos a homályos látványt mi magunk is megtapasztalhattuk, amit valószínűleg a közeli erdőtűz is hozzájárult.

A Grand Canyon déli peremén található kilátópontokon akár egy egész napot vagy akár több napot is eltölthetünk, miközben az ingyenesen közlekedő ingabuszok segítenek a távolságok leküzdésében. A hatalmas, több száz kilométernyi ösvény kanyargós útjain barangolva a bátrabbak akár a völgy aljáig is leereszkedhetnek. Azonban érdemes észben tartani, hogy a 45-50 Celsius-fokos, fojtogató hőség, valamint az esetleges ivóvíz- és élelmiszerhiány komoly veszélyt jelenthet a tapasztalatlan, meggondolatlan túrázók számára. Figyelmeztető táblák hívják fel a figyelmet a kockázatokra, és emlékeztetnek arra is, hogy a park területén a nagy számban előforduló sziklai ürgéket tilos etetni. Ez a szabály különösen fontos, mivel ezek a kedves, de ravasz kis állatok évente több ezer ember megmarásáért is felelősek. Ráadásul, ahogy azt a helyszínen tapasztaltuk, a kis ürgék szó szerint elhíznak a folyamatos étkezéstől, és sok túlsúlyos példányt láttunk, akiknek mozgása a plusz kilók miatt már nehezebbé vált. Hát, erre nem számítottam! Miközben a nyugati kultúrában az elhízás és az abból következő metabolikus problémák óriási kihívást jelentenek, még az amerikai ürgéket is megfertőzzük ezzel a jelenséggel, akárcsak itthon a medvéket. De a tilalmak ellenére, a fényképek kedvéért néhány csipszdarabkával mi is "megleptük" a mókusokhoz hasonló Chipet és Dale-t. A fárasztó nap végén pedig magunkat is megjutalmaztuk a megszokott energiadús hamburgerekkel és agyoncukrozott frissítőkkel, hiszen ezek az amerikai konyha legnagyobb ínycsiklandóságai.

A Nagy-kanyon pereméről két órás autózás után érkeztünk meg szállásunk városkájába. Seligman azonban nem csupán egy olcsó motelszobát kínált, hanem egy 500 lelket számláló település, amely gazdag történelmi jelentőséggel bír. Az amerikai Nyugat története nem igényel évezredes kutatást, és nem kell párhuzamot vonnunk az ókori birodalmak grandiózus narratíváival. Habár a környéken már évszázadok óta élnek őslakók, a terület írott története csupán 200 évre nyúlik vissza, ami az európai telepesek érkezésével kezdődött. Seligman esetében azonban csak néhány évtizedet kell visszautaznunk az időben, hiszen a település a híres 66-os út mentén terül el, amely a 20. század során vált ikonikussá.

A 66-os országút az Egyesült Államok és a világ egyik leghíresebb közútja, amit azért kezdtek el építeni 1926-ban, hogy összekössék a keleti és nyugati országrészeket. A 11 évig épült eredeti útvonal Chicagót kötötte össze Los Angelesszel, pontosabban annak egyik elővárosával, Santa Monicával, és azért kapta ezt a misztikus számot, mert könnyű volt megjegyezni, kimondani, érdekes volt hallani. Az 1930-as években, a kaliforniai mezőgazdaság fejlődésével már valóságos népvándorlás zajlott a meglévő szakaszain, farmerek sokasága indult nyugatra az új és jobb élet reményében. A Csendes-óceán partvidékére történő vándorlás tovább nőtt a második világháború éveiben, ám turisztikája a háború után bontakozott ki, amikor az utazók kezdték felfedezni a délnyugat rendkívüli természeti adottságait, szépségeit, többek közt a Grand Canyont. A forgalom növekedésével egy időben pedig gombamód szaporodtak el az útmenti benzinkutak, gyorséttermek, motelek, butikok. Az út történelmi jelentősége éppen ezeknek a létesítményeknek köszönhető, hiszen egy teljesen új, a régitől eltérő életmód alakult ki, amely rövid idő alatt nagy hatással volt az egész országra. A vándorló életstílus ma is az amerikai életmód velejárója, utazásunk során számtalan - akár kamionméretű - lakókocsit láttunk az utakon. Tulajdonképpen mi is ebbe a kalandos, csavargó életformába kóstolhattunk bele, élvezve a semmibe vesző amerikai utak végtelenségét, az amerikai stílusú, szabad életérzés minden egyes percét.

Az országutak anyja, más néven a legendás 66-os út, nem csupán egy autópálya, hanem a popkultúra szerves részévé vált, amelyet amerikai művészek dalokban és televíziós műsorokban ünnepeltek. Ezt az ikonikus, 4000 kilométeres, nyolc államon átívelő útvonalat azonban a 60-as években megjelenő modern, gyorsabb autósztrádák háttérbe szorították. Mára viszont sok helyen próbálják kiaknázni az út turisztikai vonzerejét, és Seligman is egy ilyen különleges helyszín, amely a múltat idézi fel. Ez az apró település a második világháború után élte fénykorát, de napjainkban is rengeteg nosztalgiázó és érdeklődő keresi fel. Az első dolog, amit meg kell említenem, a Historic Route 66 nevű motelünk, amely még a régi időkben épült. A szobák nevei olyan hírességekhez kötődnek, akik ott szálltak meg, és a mi szobánkban például Bobby Troup, a dzsessz zongorista, énekes, színész és dalszerző pihent meg. Érdekes, hogy a szálláshelyen felfedeztük, hogy a 13-as szoba hiányzik, a 12-es mellett csak a 14-es található. Valószínűleg a babonák miatt került ki a szám, hiszen sokan szerencsétlennek tartják, sőt, a 13-as számtól való félelem, a triskaidekafóbia is létezik. Visszatérve a szobánk egyszerűségéhez, az valóban az 50-es évek hangulatát idézte, míg a patinás dekorációs elemek a 66-os életérzést keltették életre bennünk. Kisétáltunk a város főutcájára, amely a híres 66-os úton vezetett végig. A házak a vadnyugat filmes építészeti stílusát tükrözték, és az eredeti kinézetükben megőrzött régi benzinkutak, gyorséttermek, kávézók, kocsmák, cukrászdák és ajándékboltok a James Dean és Marilyn Monroe korába repítettek vissza, amikor egy dollárból az egész család jóllakott.

A házak udvarán és az útszélen veterán autók sorakoztak, mintha csak a múlt emlékei köszöntöttek volna ránk. Itt egy robosztus Buick állt, ott egy kifinomult Cadillac várakozott, amott pedig egy Dodge furgon és egy Jeep terepjáró pihent. A Pontiac rendőrkocsi is ott parkolt, hogy csak néhányat említsek a sok csodálatos jármű közül. És persze nem feledkezhetünk meg a gyerekek nagy kedvencéről, a Verdák (Cars) című animációs film ikonikus szereplőiről: Villám McQueen, a száguldó sportkocsi, és a hűséges vontatókocsi, Matu, akik szintén ott várakoztak a 66-os út elfeledett kisvárosának hangulatában. Ezek az autók mind-mind a régi idők hőseiként tündököltek, mindegyik sajátos karakterrel és történettel rendelkezett, de egy dologban mind megegyeztek: kolosszális méretükben. Az Egyesült Államok területén bőven akad hely, itt nincsenek szűk, középkori utcácskák, és az üzemanyag ára is kedvező, szinte féláron a romániai árakhoz képest. Energiaválságok és világválságok jöttek és mentek, de a tapasztalatok szerint az amerikaiak máig az XXXL-es autókra esküsznek. Bár sokan közülük sosem használják ki a motorjaik erejét, hiszen a sebességkorlátozások szigorúbbak, mint Romániában, és a büntetések súlyosak, akár börtönbüntetéssel is sújthatják a felelőtlen sofőröket. A régi autók szellemét mégis életben tartja a város, ahol a történetek és az emlékek egyesítik a múltat a jelennel.

Nem fejezhetem be ezt a fejezetet anélkül, hogy a 66-os út kapcsán ne emlegessem fel a mi jó öreg E60-asunkat, amelyen úgy juthatunk el az Atlanti-óceán partján fekvő franciaországi Brestből a fekete-tengeri Konstancáig, hogy közben nem kell utat váltanunk. Az 5 európai országon átívelő 3500 km-es főút már önmagában is majdnem olyan hosszú, mint az amerikai 66-os, de ha hozzátesszük azt, hogy az útóriás a Fekete-tengeren, sőt a Kaszpi-tengeren túl is folytatódik, és egészen a kirgizisztáni-kínai határig tart, akkor bizony már egy 7000 kilométeres gigaútról beszélhetünk, amely nem csak Nyugat-Európát köti össze Kelet-Közép-Európával, hanem kapcsolatot teremt Közép-Ázsiával is.

Az utak célja, hogy hidakat építsenek, összekapcsolva országokat, államokat, népeket, nemzeteket és kultúrákat, de legfőképpen embereket. Büszkeséggel tölt el, hogy az E60-as út keresztülhalad Maros megyén és Segesváron, nap mint nap felidézve bennünket amerikai kalandjaink varázsára.