Túszdráma, amely felforgatta az Egyesült Államokat.

Az első szívószálat, amelyet "Mesterséges szalmaszál" néven jegyeztek be, különleges újításként jelent meg a piacon.

Az iráni túszdráma nem csupán az 1980-as évek egyik legfontosabb eseménye volt, hanem mélyreható hatással volt az Egyesült Államok nemzetközi reputációjára, és jelentősen hozzájárult Jimmy Carter elnökségének megrendüléséhez.

1953-ban az Egyesült Államok támogatásával Mohammad Reza Pahlavi iráni sah került a hatalom csúcsára, aki kemény, diktatórikus módszerekkel irányította népét, miközben az amerikai érdekeket szolgálta ki. 1979-re a társadalmi elégedetlenség olyan mértékben fokozódott, hogy a sah, családjával együtt, a gyógykezelésre hivatkozva elhagyta az országot. Ezt követően Homeini nagyajatollah egy még brutálisabb, iszlám fundamentalizmusra épülő diktatúrát vezetett be, amely a lakosság jelentős részének a nyugati világgal, különösen az Egyesült Államokkal szembeni elutasításából merítette erejét.

A USA és Irán közötti konfliktusok hosszú múltra tekintenek vissza, amely számos politikai, gazdasági és kulturális aspektust magában foglal. A két ország kapcsolata az 1979-es iráni forradalom óta jelentős feszültségekkel terhelt, amikor Iránban megbuktatták a nyugati támogatással létrejött monarchiát. A két állam közötti ellentétek középpontjában a nukleáris program, a regionális befolyás és a terrorizmus elleni harc áll. Az Egyesült Államok számos szankciót vezetett be Irán ellen, amelyek célja a gazdasági nyomásgyakorlás és a politikai elszigetelés volt. Irán viszont gyakran hangsúlyozza szuverenitását, és ellenáll a külföldi beavatkozásnak. A diplomáciai kapcsolatok hiánya, valamint a médiában megjelenő ellenséges narratívák tovább súlyosbítják a helyzetet. Az amerikai és iráni nép közötti kulturális különbségek is hozzájárulnak a konfliktus fokozódásához, de sokan reménykednek abban, hogy a párbeszéd és a kölcsönös megértés révén lehetőség nyílhat a helyzet enyhítésére. A jövőbeli kapcsolatok alakulása sok tényezőtől függ, beleértve a politikai vezetők döntéseit és a nemzetközi közösség reakcióját is. Az Egyesült Államok és Irán közötti viszony alakulása nemcsak a két országra, hanem a Közel-Kelet egészére és a globális politikai tájra is hatással van.

A még mindig működő Amerikai Követség előtt mindennapi látvánnyá váltak a demonstrációk. Az indulatok azonban igazán csak akkor hevesedtek fel, amikor a hatalmát visszaigénylő sah belépési engedélyt kapott az Egyesült Államok területére. Jimmy Carter kezdetben kételkedett a felhatalmazás megadásában, aggódva amiatt, hogy döntése súlyos következményekkel járhat az Iránban tartózkodó amerikai állampolgárok számára. Végül azonban tanácsadója, Henry Kissinger javaslatára hajlott a korábban szövetségesének nyújtott segítségre.

Felbőszült iráni tömeg az USA teheráni nagykövetsége előtt

Ahogy az várható volt, a menedékjog elképesztően feldühítette az iráni forradalmárokat és 1979. november 4-én a tüntetők bosszúszomjas tömege megrohamozta a teheráni amerikai nagykövetség épületét.

A több ezer dühöngő demonstráló számára nem okozott nehézséget, hogy legyőzzék az őrséget, és túszul ejtsenek 63 amerikai állampolgárt, akik az épületben tartózkodtak. Ahogy a rejtőzködő személyek nyomába eredtek, ez a szám tovább emelkedett.

A foglyokat nem ölték meg, mivel politikai túszként rendkívül fontosak voltak a tárgyalások során. Ugyanakkor nem lehet elmondani, hogy kedvező bánásmódban részesültek; a legtöbbjüket rendszeresen bántalmazták gumibottal. Gyakran műsorral szórakoztatták az őröket, amelynek során úgy tettek, mintha kivégzésre vinnék őket. Az ilyen "előadások" alatt a foglyok szemeit eltakarták, kezüket hátra kötözték, és durva szidalmak kíséretében az akasztóhoz vezették őket. Amikor már a nyakukon érezték a hurkot, hirtelen lehúzták róluk a kendőt, és a hangos nevetések közepette visszairányították őket az épületbe, ahol a rettegés és a megsemmisülés érzése még sokáig velük maradt.

A tehetetlen óriás története egy hatalmas lényről szól, aki ereje és mérete ellenére képtelen megváltoztatni a világot körülötte. Még a legnagyobb viharok sem tudják megmozdítani, és bármennyire próbálkozik, a lába olyan nehéz, mint a szikla. Az emberek csodálattal nézik őt, de a szívükben sajnálat is lakozik, mert tudják, hogy az óriás vágyik a mozgásra, a kalandra, ám a sorsa megkötözte. Minden reggel napfelkeltével újra és újra próbálkozik, hogy elinduljon, hogy felfedezze a világot, de a tehetetlensége mindig visszahúzza. Az óriás minduntalan álmodik arról, hogy szabadon járja be a zöld mezőket és a magas hegyeket, de a valóságban csak áll, mint egy hatalmas szobor, akit elfelejtettek. Miközben az idő múlik, az óriás egyre inkább ráébred, hogy a valódi ereje nem a fizikai méretében rejlik, hanem abban a hatalomban, amelyet a szeretet és a barátság adhat. Így hát elhatározza, hogy nem a mozgásával, hanem a szívével fogja megváltoztatni a világot. Az emberekhez fordul, és azzá a forrássá válik, aki inspirálja őket, hogy ők maguk is cselekedjenek. Bár a lába még mindig a földhöz van láncolva, a tehetetlen óriás felfedezi, hogy a legnagyobb hatás a világra nem mindig a fizikai jelenlétből, hanem a szívből és a lélekből fakad. Az óriás így válik valódi nagyságúvá, miközben türelemmel és szeretettel formálja a körülötte lévő világot.

Az Egyesült Államok kormányának természetes igénye volt, hogy a túszok szabadon bocsátását követelje, ám minden próbálkozásuk süket fülekre talált. Ehelyett egy meglepő ellenajánlatot kaptak: az irániak a száműzött sah kiadatását követelték a túszokért cserébe. Az Egyesült Államok, figyelembe véve szövetségesei érdekeit, képtelen volt elfogadni ezt a feltételt, ami viszont jelentős felháborodást váltott ki a hazai közvéleményben. Az emberek úgy érezték, hogy a kormány prioritásként kezeli a megdőlt keleti diktátor életét a fogságban szenvedő amerikai állampolgárok biztonságával szemben.

Minden tekintet Carter elnökre szegeződött, aki ugyan befagyasztotta az amerikai bankokban lévő iráni vagyont, de a közvélemény ennél sokkal határozottabb és céltudatosabb lépésekre számított tőle. 1980 áprilisában Jimmy Carter a katonai mentőakció mellett döntött, amelyet Saskarom hadművelet néven ismertek. Azonban a kedvezőtlen látási viszonyok és a mentőhelikopterrel kapcsolatos technikai problémák már a kezdetektől fogva kudarcra ítélték ezt a vállalkozást.

A túszok 444 nap után nyerték vissza szabadságukat és térhette vissza az Egyesült Államokba

A sikertelen mentőakció súlyos presztízsveszteséget okozott az Egyesült Államok számára, és a Carter-adminisztrációt közröhej tárgyává tette. A helyzet öt hónappal később, az 1980-as elnökválasztások idejére sem változott: Ronald Reagan, a republikánus kihívó, ígéretet tett a túszok azonnali kiszabadítására, ami végül földcsuszamlásszerű győzelmet hozott számára.

1981 januárjában Irán is érezte a ránehezedő nemzetközi nyomást, így újra a tárgyalóasztalhoz ült főellenségével, melynek eredményeképpen az USA feloldotta a gazdasági embargót, Irán pedig szabadon engedte az amerikai foglyokat, mindez órákkal Ronald Reagan beiktatása előtt történt.