Szuperérzékeny és a BatFasizmus: A szuperhősök sosem voltak mentesek a politikától, és a jövőben sem lesznek azok.

Budai Balázs műve, a "Szuperhősök a politika árnyékában" izgalmasan tárja elénk kedvenc hőseink és a geopolitikai események közötti évtizedek óta fennálló kapcsolatot. A könyv nem csupán a szuperhősök világába nyújt betekintést, hanem arra is lehetőséget ad, hogy mélyebb megértésre tegyünk szert a DC és Marvel univerzuma aktuális állapotáról és jövőbeli irányvonaláról. Ez a mű remek alapot szolgáltat mindazok számára, akik a politikai és kulturális hátteret szeretnék felfedezni a képregények és filmek által bemutatott hősies narratívák mögött.

Dean Cain, a korábbi Superman-színész, felháborodva kérdezte: "Mégis milyen woke-ká akarják tenni ezt a karaktert?" Ezt követően James Gunn, az új film rendezője, aki a karaktert egy progresszívebb megközelítésben kívánja bemutatni, elmondta: "Superman Amerika története. Ő egy bevándorló, aki messziről érkezett ebbe az országba... Számomra ez a történet alapvetően az emberi kedvesség értékéről szól, amelyet úgy érzem, egyre inkább elveszítünk." Cain, aki a trumpista nézetek képviselője, tovább folytatta a panaszkodást: "Miért kellene átalakítani ezeket a karaktereket, hogy megfeleljenek a mai kor elvárásainak?"

Az ex-Superman nyilatkozata világosan rávilágít arra, hogy a konstans morális pánikban élő alt-right hívek kedvenc pejoratív kifejezése, a "woke", mára gyakorlatilag elvesztette eredeti értelmét. Superman bevándorló származását ő maga is elismerte ebben a megnyilatkozásában. Kár is lenne ezen a karakter vonásán keseregni: az Acélembert 1938-ban megalkotó Jerry Siegel és Joe Shuster maguk is európai zsidó bevándorlók voltak, akik nem titkolták, hogy karakterükbe áthallásokat szőttek. A "mai idők kihívásaihoz való alkalmazkodás" vádját pedig ideiglenesen intézzük el azzal, hogy rápillantunk egy 1950-ben kiadott, gyerekeknek készült szórólapra, amelyen az Acélember a bevándorlók befogadását és az antirasszizmust népszerűsíti az iskolások körében.

Akkor mégis mi az új Superman csúnya "woke"-sága, amellyel Cainen kívül a konzervatív felháborodásipar számtalan szája vádolja Gunn filmjét? Talán az "alapvető emberi kedvesség" koncepciójával van bajuk? Annyi haszna mindenképp van Cain megszólalásának, hogy akaratlanul is leleplezte azt a jelenséget, amellyel Budai Balázs is foglalkozik most megjelent ismeretterjesztő könyvében, a Szuperhősök a politika árnyékában címűben.

Budai könyve egyedülálló történelmi áttekintést nyújt, amely segít megérteni, honnan erednek kedvenc szuperhőseink, és hogyan formálódott a politikai táj a múlt évszázadok során. Ezen kívül remek alapot szolgáltat arra, hogy feltegyük a kérdést: milyen politikai irányzatokhoz kapcsolódnak a napjainkban egyre népszerűbb mozifilmek szuperhőstörténetei és üzenetei? Milyen kapcsolatokat és párhuzamokat figyelhettünk meg az utóbbi években a Marvel Cinematic Universe, a DC Extended Universe és a világ politikai eseményei között? Ráadásul, figyelembe véve, hogy a Gunn-féle Superman már a kedvességét is "woke"-nak tekintik, vajon milyen irányba fejlődhet még a szuperhősök narratívája a jövőben?

A "Szuperhősök a politika árnyékában" című mű a legismertebb képregénybeli igazságosztók világába kalauzol el minket, kezdve Supermantől és Batmannel, egészen az X-Men mutánsaiig és Csodanőig. Az írás mélyrehatóan vizsgálja e karakterek politikai hátterét, akadémiai források és korabeli képregények segítségével. Különösen hasznos olvasmány lehet azok számára, akik az utóbbi évtizedek mozifilmjei révén ismerkedtek meg a szuperhősök univerzummal, azonban a régóta elkötelezett képregényrajongók számára is tartogat meglepetéseket és új információkat. Az elemzés nem csupán szórakoztató, hanem elgondolkodtató perspektívákat is kínál a műfaj politikai és társadalmi kontextusáról.

A legizgalmasabb - bár csupán implikált - kérdés, ami felmerül, az az, hogy mi teszi egy szuperhős ábrázolását meghatározóvá és időtlenül érvényessé, valamint miért válik egy adott korszak tükrévé? Érdekes, hogy sokan nem tudják, de például Batman karakterének fegyverellenessége nem mindig volt része a mítosznak. A korai képregényekben a denevérember még szabadon használta a fegyvereket, és a történetek során vidáman lövöldözött. Csak a 20. század elején, Al Capone fegyveres bűnözésének felerősödése nyomán döntöttek úgy Bob Kane és társai, hogy ennek a trendnek eleget téve módosítanak a karakter jellemén. Ami akkor a politikai helyzetre való reagálás volt, mára szinte szentírásként van jelen: a DC-rajongók számára már-már elképzelhetetlen, hogy kedvenc szuperhősük kezében lőfegyver legyen. Ez a fejlődés jól mutatja, hogyan formálódik a szuperhősökről alkotott kép a társadalmi és politikai kontextusok hatására, és hogyan válnak ezek a karakterek az adott kor felfogásának és értékrendjének tükreivé.

Vagy ott van a Csodanő esete, akit a feminizmus szimbólumaként tartanak számon, ám az ő megjelenítése sokszor a férfi alkotók ügyetlensége miatt torzult el, eltérve az egyenjogúsági mozgalmak valódi szellemiségétől. E karakter számtalan kanyaron és zsákutcán keresztül jutott el oda, ahol most áll: bár a modern, már valóban feministának tekinthető ábrázolások is figyelnek arra, hogy vonzó legyen a férfiak számára, miniszoknyájával és dekoltázsával, mégis közben a női önrendelkezés eszményét is hirdeti.

Az efféle politikai és ideológiai eszmefuttatások néha, az ingerküszöb függvényében, akár belemagyarázásnak is tűnhetnek. Én például, Budaival ellentétben, nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy Peter Parker korai autóvásárlása valóban az űrversenyt szimbolizálja. Ugyanakkor a szuperhősök világának ilyen típusú elemzése napjainkban rendkívül fontos és értékes vállalkozás. Végső soron egy olyan mítoszról van szó, amely alapvetően formálja a nyugati popkultúrát, évente több millió embert vonz, és – mint a barlangrajzok óta minden elmesélt történet – hatással van a hallgatóság világszemléletére is.

Budai azon is töpreng, hogy a főként amerikai szuperhőspolitika bemutatása esetleg túl megterhelő lehet bizonyos olvasók számára. A könyv végén egy rövid, gondolatébresztő történet zárja le a mondanivalót, amely a magyar képregényirodalom alternatív irányvonalait taglalja. Itt a szatíra és a humor áll a középpontban, és a visszatérő karaktereket csupán nagy jóindulattal lehetne szuperhősökként emlegetni. Budai igyekezete odáig terjed, hogy még a jenki eredettörténeteket is próbálja összekapcsolni a jelenlegi magyar közélettel, hozva példákat Fideszről, Karácsony Gergelyről és Magyar Péterről. Ugyanakkor ezek az utalások és párhuzamok több versenyértéket érdemelnének: bár a kezdeti figyelmet felkeltik, ritkán válnak az adott fejezetek szerves részévé.

A könyv lapjain egy izgalmas jelenségre bukkanhatunk, amely a különböző kiadók hőseinek ábrázolásában rejlik. Bár nem minden esetben érvényes ez a megállapítás, általánosságban megfigyelhető, hogy a Marvel legismertebb karakterei gyakran az amerikai állam hivatalos nézeteit hirdetik. Ezzel szemben a DC univerzumban a hősök jellemzően inkább az ellenkultúra hangját képviselik, ami különös dimenziót ad a történeteknek és a karakterek fejlődésének.

A Pókember, aki az amerikai zászlóval büszkén pózol, nem csupán egy szuperhős, hanem a második világháború alatt megjelenő nemzeti identitás szimbóluma is. E nagyerejű figura, aki felelősségteljes tetteivel inspirálta a közönséget, szorosan összefonódott az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalásával és a háborús események alakulásával. Amerika Kapitány, a hős, aki már jóval az USA háborúba lépése előtt kiállt a náci agresszió ellen, a fronton harcoló katonák bátorító ikonja lett, és a békekötésig tartó küzdelem jelképévé vált. E két karakter nem csupán a képregények lapjain él, hanem a történelem szövetében is mély nyomot hagytak.

A vietnámi háború véres káoszában, az Egyesült Államok hidegháborús időszakának sötét árnyékában született meg Vasember karaktere. Tony Stark, a milliárdos géniusz, a kapitalizmus ékességeként lépett fel a szovjet kommunizmus ellen. Közben, ahogyan már említettem, Batman a második alkotmánykiegészítés körüli fegyvertartási viták élharcosa lett, megtestesítve e kritikai nézőpontot. Csodanő a radikális feminizmus ellenkultúráját ölelte magához, míg Superman, az állami szegregáció sötét időszakában, rendíthetetlenül hirdette, hogy minden ember, függetlenül bőrszínétől, egyenlő.

A Marvel establishment barátsága az utóbbi években, az MCU felfutása során is kristálytisztán érezhető volt. A Trump előtti, "világrendőrködő", az amerikai hegemóniát globálisan fenntartani vágyó külpolitikai vonalat már a legelső filmen, a Vasemberen is rajta lehetett kapni: az állammal fegyverbizniszelő milliárdos Tony Stark karaktere nyilvánvalóan testesíti meg a hadiipari komplexumot - már legelső jelenetében is amerikai katonákkal bratyizik.

Ebben a filmben, ahogy sok másik Marvel folytatásban is, a nézők hozzászoktak ahhoz, hogy az amerikai szuperhősök mindenféle külföldi helyszínen állnak bosszút a rendetlenségért. Gunn Supermanje pedig éppen erre a jelenségre reflektálva mutatja be, ahogy Lois Lane számon kéri a főhőst a geopolitikai feszültségek felborításáért. Ráadásul ez az alkotás különösen izgalmas módon készíti elő azt a momentumot, amikor Rhodey, az amerikai hadsereg képviselője, végre belebújhat a páncéljába. Igaz, hogy ezt később már nem Terrence Howard alakítja, de a pillanat így is emlékezetes marad.

Az MCU számos főgonoszát radikális forradalmárokként ábrázolja, akik az Egyesült Államok hadiiparával összefonódott hősök ellen küzdenek, céljuk pedig a kimondottan vagy kimondatlanul is megkérdőjelezhető amerikai hegemónia megdöntése. A legnyilvánvalóbb példa erre Killmonger a Fekete Párducban, aki a világ elnyomottjainak lázadását szeretné elindítani. De nem ő az egyetlen: A Sólyom és a Tél Katonája terroristái, a túlnépesedés problémáját drasztikus módon orvosló Thanos, valamint az emberi alárendeltség ellen fellépő Ultron is mindannyian egy igazságosabb világ megteremtéséért harcolnak. Azonban a filmek rendre túlságosan korruptként mutatják be módszereiket és motivációikat, ezzel árnyékot vetve az általuk képviselt eszmék valódi mibenlétére.

A Marvel-filmek által kínált ideális megoldást T'Challa fontolva haladást választó fordulata mellett Sam Wilson beszédében betűzik le legérthetőbben, amelyet az új Amerika Kapitány A Sólyom és a Tél Katonája végén ad, és amelyben arra ösztökéli az Amerika-centrikus, neolib világrendet, hogy "teljesítsen jobban". Később aztán ugyanez a karakter lesz az is, aki a vörös Hulkká változó elnököt is reményteli lelkizéssel szereli le a Szép új világ végén - ami egy szinte nevetni valóan naiv, liberális nedves álomba illő megoldás a jelenleg is vöröslően őrjöngő Trump fenyegetésére.

Kedves hallgatók, Ma szeretném megosztani veletek néhány gondolatot a neoliberalizmus világáról és arról, hogy hogyan tudunk mindannyian aktívan részt venni a változásban. A neoliberalizmus, mint politikai és gazdasági paradigma, sok vitát és ellentmondást váltott ki az utóbbi évtizedekben. De vajon milyen lehetőségeket rejt magában számunkra? Először is, meg kell értenünk, hogy a neoliberalizmus nem csupán egy gazdasági elv, hanem egy szemléletmód is. Az egyéni szabadság, a vállalkozói szellem és a piaci verseny előtérbe helyezése mellett nem szabad elfelejtenünk az emberi értékeket és a közösség fontosságát. Ezért arra bátorítalak benneteket, hogy ne csak passzív szemlélői legyetek ennek a rendszernek, hanem aktív alakítói. A mai világban elengedhetetlen, hogy felelősséget vállaljunk a saját sorsunkért, de emellett figyeljünk a társadalmi igazságosságra is. A neoliberalizmus lehetőséget ad arra, hogy a tehetség és a kemény munka révén bárki feljebb léphessen, de fontos, hogy ezt a lehetőséget mindenki számára elérhetővé tegyük. Képzeljük el, milyen világot építhetünk, ha összefogunk, és támogatjuk egymást! Ne féljetek kockázatot vállalni! A neoliberalizmus arra ösztönöz bennünket, hogy új utakat keressünk és kreatív megoldásokat találjunk a kihívásokra. Legyetek bátrak, és merjetek álmodni nagyot! Minden egyes lépés, amit megtesztek, hozzájárul a közös jövőnk építéséhez. Végül, de nem utolsósorban, emlékezzetek arra, hogy a valódi változás nem csupán a gazdasági mutatókban mérhető. Az emberek közötti kapcsolatok, a közösségi szellem és a szolidaritás éppúgy részei ennek a folyamatnak. Ne hagyjátok, hogy a neoliberalizmus hideg és távoli fogalmakká redukálja a társadalmi életünket. Alakítsátok át, tegyétek emberivé! Köszönöm, hogy meghallgattatok! Az együttműködés és az aktív részvétel révén közösen építhetjük a jövőnket.

Érdekes párhuzamot vonhatunk az MCU filmjeinek népszerűsége és az amerikai politikai táj alakulása között. Az elnöki ciklus alatt, amikor Barack Obama a neoliberális eszmék progresszívebb vonalát képviselte, ezek a filmek elérték csúcspontjukat. Azonban az önkritikus elemek, mint amilyenek a Fekete Párducban vagy A Sólyom és a Tél Katonájában megjelentek, csak Donald Trump politikai színre lépése után váltak hangsúlyosabbá. Trump "America First" politikájának terjedésével párhuzamosan az MCU világa is kezdett elveszíteni lendületéből. Érdekesség, hogy a Polgárháború, amely szintén a neoliberalizmus kritikáját hordozza, éppen Trump első választási évében debütált a mozivásznakon.

Az elnök második választási kampánya és ciklusa éppen a filmes univerzum hanyatlásának időszakára esik. Legutóbbi két filmjük, a céltalan Szép új világ és az illően sötét, önmarcangoló Mennydörgők bevételei messze elmaradtak a várakozásoktól. Az új Fantasztikus 4-est még nem láttam, de a cselekmény retró, alternatív univerzumba helyezése arra utal, hogy a történetmesélők a trumpi felforgatás helyett ezúttal az eszképizmusra helyezik a hangsúlyt.

Ha van valami, ami igazán érdemes a figyelemre az MCU világában, az nem más, mint az X-Menből ismert mutánsok várva várt érkezése. A Marvel univerzumban mindig is megfigyelhető volt a kettős mérce: míg a szuperhősök szívesen kerültek a rendszer ölelésébe, és boldogan támogatták annak fenntartását, a mutánsokat éppen ellenkezőleg, kirekesztették és elnyomták. Létezésük folyamatosan arra emlékeztetett minket, hogy a Marvel világában a rendszerszintű regresszió és a látszólagos társadalmi fejlődés könnyedén megfér egymás mellett. Az X-Men történetek gyakran bírálják a neoliberális világ rasszizmusát, és olyan karakterek, mint Sam Wilson, folyamatosan a valódi változásokért küzdenek. Ugyanakkor a hősök rendre hangsúlyozzák, hogy a változás soha nem fogja érinteni a rendszer gyökerét.

Az MCU-nál eggyel nehezebb lesz rendszert tenni a DC utóbbi évtizedben érkező filmjeinek ideológiai világában, de egy próbát azért tennék. Nem mintha ezek a filmek csak ideológiáikban tűnnének inkonzisztensebbeknek: a Warnernél a Disney-vel ellentétben nem a projektekre jobban rálátó, a történetmesélés fortélyait jobban értő szórakoztatóipari fejesek mondják ki az utolsó szavakat, hanem a stúdiót tulajdonló AT&T telekommunikációs cég teljesen máshoz értő főnökei.

Ez talán izgalmasabb is így: míg a Marvel progresszív neoliberalizmusát nem is lehetne túlságosan sokféleképpen képviselni, alternatívából többfélét is lehet kínálni. A DC ellenkulturális szuperhőseihez több ideológiát is hozzákapcsoltak az alkotók az évek során: fasisztoid rémálmoktól kezdve baloldali utópiákig elég sok mindent láttunk..

A DC filmes univerzuma 2012-ben vette kezdetét Zack Snyder irányításával az Acélember révén. Snyder víziója egy sötétebb, erőszakosabb világot teremtett a szuperhősök számára, amely éles ellentétben áll az MCU vidámabb tónusával. Hőseinek jellemét is radikálisan más megvilágításba helyezte. Superman és Batman itt lázadóként tűnnek fel, akik a fokozódó bűnözés és szupergonoszok fenyegetései közepette kénytelenek saját kezükbe venni az igazságszolgáltatást, függetlenül attól, hogy kinek tartoznak felelősséggel – még az amerikai kormány sem játszik szerepet az ügyükben. Superman, aki békés életre vágyik, végül kénytelen magára ölteni ikonikus jelmezét, míg Batman saját törvényei szerint kíméletlenül üldözi a bűnözőket, mint vadállatokat – persze csak azokat, akiket nem dönt le az útjáról. (A Joaquin Phoenix által megtestesített, radikálisan alt-right Joker pedig csak tovább fokozza a sötét hangulatot.)

A burjánzó bűnözés és a veszélyes világ ellen saját, általában a "normalitást" visszasíró értékrendje szerint fellépő állampolgár pozitív bemutatása már inkább libertárius, vagy fasisztoid toposzokba illeszkedik. Ennek hagyományait még Mussollini feketeingeseiig is vissza tudjuk vezetni, akik szintén a nemzet vélt vagy valós ellenségei ellen harcoltak mindenféle számonkérhetőség nélkül. De akár olyan magyar szélsőjobbos, önbíráskodó szerveket is fel tudunk hozni példának, mint a Tomcat-féle Tolvajkergetők, illetve az azóta élére vasalt polgári-konzervatívként tetszelgő Vona Gábor Magyar Gárdáját sem felejtettük el.

Milyen érdekes módon jelenik meg az állam a Snyder-univerzumban! Itt nem a hősök oldalán áll, hanem inkább a gonoszok, például Lex Luthor (Jesse Eisenberg) támogatójának szerepében tűnik fel. Az első Öngyilkos osztagban is a bűnözőket saját céljaira manipuláló intrikusként lép színre. A Batman v Superman című filmben, amely vitathatatlanul az univerzum leggyengébb darabja, hangsúlyos narratív szál, hogy a korrupt, Luthor által irányított állam megpróbálja számon kérni Supermant. Ebben a filmben Superman nem csupán egy szuperhős, hanem a film készítői által egyértelműen az amerikai Jézus Krisztus megtestesüléseként van ábrázolva, tele metaforákkal és társadalmi kritikákkal.

A Snyder-féle fasisztoid vízió az évek múlásával egyre inkább elhalványult a DC filmes univerzumban, amelyet olyan ikonikus karakterek képviselnek, mint Wonder Woman, Flash és Aquaman. Talán ennek hátterében az áll, hogy a való életbeli fasizmushoz hasonlóan ez a sötét irányvonal is csupán a közönség egy kisebbségi, riasztóan viselkedő csoportját tudta igazán megihletni. Ez a csoport azonban elég hangos volt ahhoz, hogy kiszorítsa a stúdiókból Az Igazság Ligája eredeti Snyder-féle változatát. A változások legszembetűnőbben a két Öngyilkos osztag-film között érzékelhetők: míg az első film egyértelműen a Snyder-féle hipererőszakos és sötét tónushoz tartozott, a második már James Gunn színesebb és humorosabb megközelítését tükrözte, ezzel új irányt szabva a DC univerzumnak.

Érdekes megfigyelni, hogy a 2021-es film legemlékezetesebb figurája, aki végül saját sorozatot is kapott, éppen a Békeharcos (John Cena) lett. Ez a karakter nem csupán a Zack Snyder által magasztalt önkényes igazságosztó sztereotípiájának ironikus paródiájaként működik, hanem felfedi azt a történelmi igazságot is, hogy a még mindig korrupt neoliberális állami rendszer, ha úgy kívánja a helyzet, hajlandó elnézni, sőt támogatólag fellépni a fasiszta hajlamokkal szemben. A Békeharcos brutális módszereivel bármelyik ellenfelet elpusztította, akiről úgy ítélte, hogy megérdemli a sorsát, így a karakter nemcsak szórakoztató, hanem mélyebb társadalmi és politikai kritikát is megfogalmaz.

Gunn már itt elkezdte ügyesen kiforgatni az elődje által felépített, riasztó világképet, ám (egyelőre, hisz bármit hozhat a jövő) végső diadalát az idei Supermannel aratta, amely már hivatalosan is egy új korszak kezdetét jelentette a DC filmes univerzuma számára, és Snyder munkái mellett az MCU-val szemben is ügyes ellenpontként szolgált. Gunn Supermanje már egészen pontosan az a karakter, akit anno Jerry Siegel és Joe Shuster megálmodtak: a csupaszív illegális bevándorló, aki csak segíteni akar békében élni annak az országnak és bolygónak, ahol otthonra talált.

A válasz egy igazi, 2025-ös aktuálpolitikai névsor, amely fájdalmasan tükrözi a kor szellemiségét. Az első helyen Lex Luthor áll, akiről már a kritikámban is utaltam, hogy "a sokadik Elon Musk-epigon, akit mostanában filmekben és sorozatokban láthattunk". Emlékezzünk vissza, hogy az MCU 2012-es, neoliberális aranykorában még hatalmas dicsőség volt, amikor Musk cameózott a Vasember 2-ben. 2025-re azonban Lex Luthor karaktere már szinte magától értetődően kapcsolódik Musk alakjához, ahelyett, hogy az igazi, überkúl Tony Stark valóságbeli ellentéteként létezne. Nicholas Hoult verziója nemcsak a karakter eredeti ábrázolásához illeszkedik, hanem a milliárdosok által inspirált gonoszokat bemutató filmek trendjéhez is, mint a Tőrbe ejtve 2, a Mountainhead, a Vészjelzés, a Squid Game, a Spiderhead vagy a Sony univerzuma által kínált Venom. Ez a jelenség jól mutatja, hogy a fikció és a valóság határai egyre inkább elmosódnak, és a modern narratívákban a milliárdosok nemcsak hősökként, hanem szörnyetegekként is megjelennek.

A Jarhanpur és Boravia között zajló fikciós konfliktusban megjelenő nyilvánvaló geopolitikai párhuzamok figyelemre méltóak, különösen, amikor Superman naiv módon belép a színre. Ez a történet egyszerre idézi meg az ukrajnai és a gázai háborúkat, mintegy tükörként állítva elénk a valóságot. Boravia elnöke, Vasil Ghurkos (Zlatko Burić) olyan érvekkel támadja meg szomszédját, amelyek könnyen az orosz vezetés retorikájára emlékeztetnek: "felszabadítás" – ez a szókapcsolat nemcsak a politikai játékok színpadán, hanem a valóságban is ismerős lehet, hiszen hasonló indokkal próbálják megmagyarázni a Krím és Donbász lerohanását. A gázai szál is világosan kirajzolódik: egy közel-keleti színtéren egy főként fehér bőrű katonákból álló haderő támadja meg a főként barna bőrű civileket, miközben az Egyesült Államok kormánya is támogatja őket.

Az új Superman film Izrael-kritikája sokak figyelmét felkeltette, és a közösségi médiában számos poszt, amelyek kifejezetten éles véleményeket tükröznek, gyorsan elterjedtek a témában. Nem meglepő, hogy olyan személyiségek, mint Ben Shapiro és Hasan Piker, akik híresek megfontolt, mégis heves véleményeikről, a film bojkottjára szólítanak fel. Számukra Gunn jóságos, gyermeki és mindenkit megmenteni vágyó szuperhőse a fősodor politikai kurzus, amely az amerikai neoliberális nézeteket képviseli, egyike a legagresszívebb és legfenyegetőbb ellenfeleknek.

Nagy kerülővel így érkeztünk el hát oda, hogy megértsük, mi az az új Supermanben, amit a szegényes szókincsű Cain "woke"-nak nevezhetett, és ami a Gunniverzum ideológiai irányvonalát jelenti, és jövőjét kijelöli (hacsak nem érkezik a DC-be még egy éles irányváltás). Azokat a Cainnél is dörgedelmesebben fogalmazó arcokat, akik "kommunistának" nevezik az új Supermant, ennél rövidebben cáfolnám: ez faszság. Hiszen már a "kommunista szuperhős" kifejezés is egy oximoron: a kapitalizmus központjában született, a szabadpiacra álmodott, nem magas művészeti igénnyel készült popkulturális szereplők csak olyan fogyasztási cikkek keretein belül értelmezhetőek, mint képregények, stúdiófilmek vagy videojátékok, melyek mind-mind korunk meghatározó nagyvállalatainak termékei.

Slavoj Žižek megfogalmazásában a világ végének képe sokkal könnyebben megjelenik a gondolatainkban, mint a kapitalizmus végének víziója. Ezen a területen egy különleges figura, aki a Cain és társai által megálmodott "politikamentes" szemléletet képviseli, csakis a világot tudta maga mögött hagyni, a kapitalizmus mértani korlátait viszont nem. Ez a figura nem más, mint Dr. Manhattan, Alan Moore és Dave Gibbons ikonikus képregényének, a Watchmennek egyik központi szereplője. Dr. Manhattan politikától való idegenkedése fokozatosan egy mizantróp, érzelemmentes kívülállóvá formálja őt. "Miért is menteném meg ezt a világot, amihez semmi közöm?" - kérdezi, miközben környezete képtelen megérteni az ő helyzetét. Végül úgy dönt, hogy a Marsra költözik, hogy elkerülje az emberi kapcsolatok terheivel járó bonyodalmakat.

Száműzetése annyira baljós és kudarcos, hogy szinte napokon belül visszatér, hogy utoljára megpróbálja megmenteni a Földet és újra rátaláljon az emberiség iránti hitére. Akik ismerik a Watchmen történetének végkifejletét, tudják, hogy már ennek a szuperhősi szerepnek a betöltése is súlyos politikai állásfoglalást követel Manhattan részéről. Aki pedig ezt követően még egy mély lélegzetet vesz, az igazán elhatározza, hogy végleg elhagyja a világot és a kapitalizmus kereteit is.