A kártyavár második felvonása összedőlt, mint egy álom, melyet a szél fújt el. Az építmény, mely gondosan épült, most romokban hever, és minden egyes kártya, amely egykor a magasságokba emelte, most a földre hullott. A színek összekuszálódtak, és a remény

**MÁSODIK FEJEZET, MÁSODIK KÉRDÉS** Képzeljük el, hogy a szükséges anyagi források bőségesen rendelkezésre állnak, legyenek azok állami, magán vagy egyéb jellegűek. Vajon a magyar egészségügyi szolgáltatói rendszer, amely magában foglalja a háziorvosokat, szakrendelőket és kórházakat, képes lenne-e megszüntetni a várólistákat, és ezáltal maradéktalanul kielégíteni a polgárok jogos igényeit? Ez a kérdés nem csupán a pénz mennyiségéről szól, hanem a rendszerszintű átalakítás szükségességéről is. A kapacitások bővítése, a megfelelő szakemberképzés és a hatékonyabb munkafolyamatok kialakítása mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a betegek időben hozzáférjenek a szükséges ellátásokhoz. A kérdés tehát nem csupán a források meglétéről, hanem azok optimális kihasználásáról és a rendszer egészének működőképességéről is szól.

A szolgáltatói hálózat három alapvető pillére – az alapellátás, a szakorvosi rendelők és a fekvőbeteg intézetek – már régóta nem képes kielégíteni a modern fogyasztói igényeket, sem fizikailag, sem orvos-szakmai szempontból. A helyzet sürgető, hiszen a rendszer átfogó és alapos átalakításra szorul, finoman szólva is: fejlesztésre van szükség. Sajnos ez a fejlesztés már több mint huszonöt éve várat magára. Ennek hátterében az áll, hogy sem a tulajdonos, sem a finanszírozó – lényegében mindkettő az állam – nem mutat kellő érdeklődést a szükséges reformok iránt. Mindez persze elfelejtődik a választási kampányok során, amikor politikai vezetőink lelkesen ígérgetik a változást, miközben a valóság egészen más képet fest.

Az előző fejezetben vázolt finanszírozási forma lehetőséget ad a betegigények "piaci" megfogalmazódására. A szolgáltató hálózat egészének vagy újonnan szükségessé vált részeinek magánosítása tenné lehetővő a fejlesztést. Így lenne elérhető az ingatlanok korszerűsítése, megfelelő működtetése és tervszerű karbantartása. (Az ingatlan-fejlesztés ma már nem a házmester dolga, hanem komplett üzem, mérnökök, informatikusok irányításával. Ezen felül az egészségügyi intézmények épületeinek működésre alkalmassá tétele és tartása a legnehezebb feladatok egyike.)

Az ingatlanfejlesztő és a tulajdonos közösen részesednek abban a bérleti díjban, amelyet az egészségügyi szolgáltató teljesít. Ez remek lehetőséget adna a számos egészségügyi közgazdásznak és menedzsernek, hogy végre kézzelfogható feladatot kapjanak! Kiszámíthatnák a valódi szolgáltatási költségeket. Amennyiben átalakulnának a tulajdonviszonyok, az egészségügy a költségvetési kiadások helyett adófizetőként funkcionálhatna.

A szocialista típusú egészségügy, amelyet sokan "csóró" rendszerként emlegetnek, egyik figyelemre méltó sajátossága a progresszív betegellátás. E rendszer lényege, hogy a páciensek gyakran hosszú időt várakoznak, mielőtt elérnék a számukra szükséges és végleges orvosi beavatkozásokat. Ennek a megközelítésnek az egyik következménye volt a kórházi hálapénz megjelenése, amely a betegek türelmét és a rendszer hiányosságait hivatott kompenzálni.

A kormányzati és ellenzéki szakértők többségének szakértése ma is arra irányul, hogy ezt az idejétmúlt szisztémát reanimálja. Ismeretes az "alapellátás" vészes gyérülése (körzeti orvosok, akiket a nosztalgiázó jobboldal háziorvosnak keresztelt át), mert nekik olyasmit kellene ellátni, amihez nincs eszközük és tudásuk (ügyelet), és nem csinálhatják azt, amihez értenének. (kórismézés: például CT-re utalás).

A szakrendelő hivatalosan nem nyújt sürgősségi ellátást, holott a betegek többsége éppen erre igényelne segítséget. A szakorvosok hatékonyabban tudnák kezelni az előjegyzett pácienseiket, ha lenne egy külön sürgősségi részleg, ahol az első alkalommal vagy új panasszal érkező betegek azonnali ellátásban részesülhetnének.

A "progresszív betegellátás" keretein belül kialakult kormányzati hozzá nem értés álma a "szuperkórház" koncepciója. De valljuk be, a szuperkórház éppúgy nem létezik, mint ahogy a szuperterhesség is csupán egy illúzió. Azok a kórházak, amelyek nem felelnek meg a szuper jelzőnek, nem veszíthetik el a státuszukat, hanem éppen ellenkezőleg, a fejlődésre kellene összpontosítaniuk, hogy szuperré vagy kisebb, de specializált kórházakká váljanak. Ha ezt nem valósítjuk meg, az valódi bűncselekménynek számít.

Egy tévedés-diszciplína képviselői, akiket sokan "egészségügyi közgazdászoknak" hívnak, lelkesedéssel indítanak támadást a lakosság számára alapvető fontosságú, könnyen hozzáférhető egészségügyi intézmények ellen. Arra hivatkoznak, hogy "számításaik" alapján ezek nem gazdaságosan üzemelnek. Fel sem merül bennük, hogy a valódi lakossági igényeket figyelembe véve, olyan intézményeket kellene létrehozni, melyek csökkentik a várólistákat – legyen szó köz- vagy magánszakkórházakról vagy akár egynapos sebészetekről. Ezen kívül a folyamatosan elérhető rendelő szolgáltatások biztosítása is elengedhetetlen lenne a lakosság megfelelő egészségügyi ellátásához.

A lakossági igények ismertetéséhez tisztáznunk kell, mi is sürgős, és miért az - a XXI. század elején. Érdemes megkülönböztetni a sürgős ellátást azért igénylő eseteket, mert azok megfelelő (gyors és adekvát) orvosi ellátása nélkül a beteg élete veszélyben van. Két ilyen kórkép gyakori: a szívroham és az agyvérzés. Gyors és adekvát kezelés nélkül ezek 50 százaléka perceken vagy órákon belül halált okoz. Az egyik eset a szív, a második az agy vérellátásának zavara. Ezen kórképek kialakulása esetén akkor remélhetünk gyógyulást, ha az adekvát ellátást fél órán belül megkezdhetik a specialisták az adekvát technikával.

Az utóbbi évtizedekben kialakított "szuperkórházi" sürgősségi osztályok (SBO-k) elvileg alkalmasak lennének a megcélzott betegcsoport ellátására, ha rendelkeznének területi illetékességgel, ha non-stop, 0-tól 24-ig üzemelnének, ha saját riasztórendszerük és mentőszolgálatuk lenne, valamint ha – a más elérhető ellátási lehetőségek hiányában – nem zúdulnának rájuk a sürgős, de nem életveszélyes állapotban érkező páciensek.

A hazai "progresszív ellátás" jelenlegi modellje figyelmen kívül hagyja a sürgős, de nem életveszélyes állapotú betegeket, pedig ők alkotják a járóbeteg-forgalom jelentős részét. Városi környezetben az ilyen páciensek ellátására ideális lenne egy szakorvosi rendelő bővítése révén kialakított alapellátó osztály, amely megfelelő műszerezettséggel, beleértve a CT-t is, szolgálná ki a különböző fájdalmakkal küzdő betegeket, a hét minden napján, éjjel-nappal.

Az ismeretlen vagy baleseti eredetű fájdalmak, legyenek akár enyhék, akár súlyosak, kivizsgálása és azonnali kezelése alapvető emberi jog, amelyet minden beteg megérdemel. Ennek a jogos igénynek a kiszolgálása az orvosi szolgáltatók etikai kötelessége. Különösen a kisebb településeken fontos lenne, hogy a háziorvosi rendelők és csoportpraxisok számára új, jól felszerelt struktúrák jöjjenek létre, amelyek képesek folyamatosan működni és hatékonyan reagálni ezekre a sürgős egészségügyi szükségletekre.

Valójában egy teljesen innovatív alapellátó rendszer kiépítésére van szükség! Az új struktúra megalkotása piaci alapokon valósulhat meg.

Honnan fog érkezni az új struktúrákhoz szükséges személyzet? Ezt a kérdést fogjuk részletesebben áttekinteni a következő fejezetben.

Az írás első része július 15-én jelent meg, a következő július 29-én jön.

A szerző orvosi hivatása révén mélyreható ismeretekkel rendelkezik az emberi test működéséről és a betegségek kezeléséről.

Összeomlott a kártyavár.