Semmi sem fog már úgy alakulni, mint a régi szép időkben - minden választás tele van kétségekkel.

Egy szürke hétköznap este volt, semmi különleges. Éppen a közösségi oldalon pörgettem az idővonalat, amikor megakadt a szemem egy lányon, aki korábban bekövetett. Szép volt, de nem csak a szokványos értelemben. Volt valami különleges a mosolyában, valami, ami szinte beszippantott a mobilomba. Rákattintottam a profiljára. Rövid időn belül kiderült, hogy táncol - igaz, teljesen más stílusban, mint én -, és az érdeklődési körünk feltűnően sokban egyezett.

Egy ideig hezitáltam, de aztán legyőztem a bizonytalanságomat, és írtam neki. Nem volt semmi extra, csak egy egyszerű köszönés, de nem sokkal később válaszolt. Beszélgettünk, először óvatosan, majd egyre őszintébben. Mintha mindig is ismertem volna, mintha csak ott folytattuk volna, ahol valamikor régen abbahagytuk. Rég nem éreztem ilyen kapcsolódást senkivel.

Néhány hét múlt el azóta. Üzenetek és hívások váltották egymást, hangüzenetek születtek, majd az éjszakák hosszú beszélgetései követték egymást. Ahogy mélyebbre ástam a kapcsolatunkban, úgy egyre inkább felfedeztem őt – és közben magamat is.

Végül eljött a nap, amikor találkoztunk. Szemtől szembe állni vele... az érzés leírhatatlan.

Olyan érzés volt, mintha évtizedek óta barátok lennénk, mégis minden pillanatban ott bujkált az újdonság varázsa, ami izgalommal töltött el minket.

Régóta tudtam, hogy nagy esély van rá, hogy külföldre költözöm. Ez a táncos karrierem csúcsa lehetne, egy álom, amiért gyerekkorom óta dolgozom. Huszonöt éves vagyok, ha minden jól megy, még tíz év aktív tánc benne van az életemben. Nagyon vágyom rá, mégis szomorú vagyok.

Abban az időszakban, amikor ez a lehetőség először felbukkant, még nem osztoztam az életemben egy hűséges kutyus társaságában, aki mára a napjaim ragyogó csillagává vált. Akkor még nem ismertem azt a különleges lányt sem, aki annyira belopta magát a szívembe, hogy nélküle minden egyes pillanat üresnek és színtelennek tűnik.

Eldobjam az álmomat, amiben jó vagyok, amire egész életemet feltettem, azért, hogy vele maradhassak? Vagy költözzek ki, és reménykedjek, hogy valahogy átvészeljük ezt a távolságot, mert talán idővel ő is utánam jöhet?

Az agyam mindenféle forgatókönyvet gyárt. Mi van, ha ő a nagy ő, és nélküle semmi sem lesz ugyanolyan? Mi van, ha elmegyek, és soha nem találok valakit, aki ennyire értené a szívemet? De az is ott motoszkál bennem, hogy mi lesz velem, ha feladom az álmomat, és később rájövök, hogy a karrierem ráment a szerelmi életemre? És mi van, ha kiutazom, amint tud, és amint tud, ő is utánam jön. És akkor neki kell feladnia az itthoni karrierálmát, hiszen gyerekeket tanít táncolni, és videoklipekben szerepel.

Őszintén nem tudom, mit tegyek. Persze, a külföldre költözés felé hajlok jobban, hiszen az ami most biztosabb. Ugyanakkor... Csak annyit tudok, hogy nem akarom elveszíteni őt! Nélküle most már nehezebb lenne az életem, mint azt valaha gondoltam.