Az épített örökségünk gazdag és sokszínű tükre kultúránknak, történelmünknek és művészetünknek. Ezek a monumentális alkotások nem csupán falak és struktúrák, hanem élő tanúk, amelyek mesélnek elődeink életéről, értékrendjéről és álmairól. Minden egyes kő,

Ahol Udvarhely történelmi épületei harmonikusan egyesülnek, és a múlt emlékét idézik fel.

Székelyudvarhely, a hajdani Udvarhelyszék fővárosa, a későbbi Udvarhely vármegye központja volt, és ma is Hargita megye második legnagyobb települése. Jelentős közúti csomópontként funkcionál, míg vasúti szempontból végállomásként szolgál. Jelenleg Székelyudvarhely a Hargita megye nyugati részét magába foglaló udvarhelyi körzet központja, és az erdélyi magyarság egyik szellemi központjaként is ismert. A város az Udvarhelyi-medence egyik legkorábbi települése, és hosszú évszázadokon át Székelyföld és a székely székek központjaként működött. A települést valószínűleg Zsigmond király emelte városi rangra, aki itt tartózkodott, amikor István erdélyi vajdával politikai ügyei akadtak. Az erdélyi fejedelmek is bőséges kiváltságokat adományoztak a városnak, hozzájárulva annak fejlődéséhez. Székelyudvarhely nem egy hagyományos tervezési folyamat eredménye, hanem a Nagy-Küküllő mindkét partján elterülő négy kisebb település és három falu fokozatos egyesüléséből jött létre, ami különleges karaktert ad a városnak.

Az idők során a főtér és közvetlen környezete téglalap alakú formát öltött, így kialakítva a város szívét, ahol három főút és számos kisebb utca találkozik. E helyszínen gyűlnek össze a műemlékek, valamint a műemlék jellegű épületek és épülettömbök, melyek mind hozzájárulnak az óváros varázsához és karakteréhez. Itt sűrűsödik a történelem és a kultúra, mely a város szellemiségét meghatározza.

A Kossuth Lajos utca, amely a kereskedelmi élet szívét képezi, patinás műemléképületekkel szegélyezve vonzza a figyelmet. A romantikus, macskakövekkel borított Szentimre utca festői emelkedése és a virágpiac színes forgataga a Patkóban található Vasszékelynél egyedi hangulatot teremt. A Szent Miklós-plébániatemplomhoz vezető hangulatos lépcsősor a város panorámáját kínálja, míg a felújítás alatt álló vár titokzatosan hívogat. A nyugat-európai stílusú, pazar szórakozóhelyek pezsgő életet lehelnek a városba, ahol a Küküllő partján elterülő sétatér az andalgásra csábít. A Tomcsa Sándor Színház impozáns épülete és a nemzet nagyjait megörökítő szoborpark, valamint a szombatfalvi negyed elegáns villái és a Malom utcai modern épületek mind hozzájárulnak ahhoz az egyedülálló urbanisztikai összképhez, amely akár egy európai nagyvárosban is megállná a helyét. Ez a sokszínű, gazdag városkép minden látogatót magával ragad.

Ez a történelmi jelentőségű épület közismert nevén Barátok templomaként és zárdájaként ismert. A templom és mellette a kolostor építése 1728-tól 1779-ig tartott, és a barokk valamint a klasszicizmus stílusainak izgalmas fúzióját mutatja. Az átmeneti korszak jegyei nyomán kialakult formái és díszítései megjelenítik az időszak művészeti sokszínűségét és gazdagságát.

A templom harminchat méter hosszú, tizenhét méter széles, belső magassága tizennégy méter. Keleti tornyában két harang van.

A 18. század folyamán a székelyudvarhelyi ferences kolostor Erdély egyik legjelentősebb és legnépesebb központjává vált. Itt számos káptalani ülés zajlott, és 1755-ben a kolostor hivatalosan is konventi rangot kapott. Ezen kívül egy elemi iskola is működött a falai között, amely majdnem a második világháborúig szolgálta a helyi közösséget.

1949-ben az épület hatósági lefoglalás alá került, kezdetben raktárként, később pedig fiúbentlakásként szolgált. Az 1989-es rendszerváltást követően a rend ismét birtokba vette az ingatlant, és 1991 óta apácák lakják.

A főtér szívében, a református templom szomszédságában található parkban emelkedik Orbán Balázs (1829-1890) impozáns bronzszobra, mely a legnagyobb székely szoborként ismert. E különleges alkotás Hunyadi László marosvásárhelyi művész keze nyomát viseli, aki művével méltó emléket állított a jelentős történelmi személyiségnek.

A mai épületegyüttes építéstörténete körüli bizonytalanságok számos érdekes kérdést vetnek fel. Az 1712-ben említett munkálatok valószínűleg már a jelenlegi struktúrák keretein belül zajlottak, ám a szakértők egyöntetű álláspontja szerint a telek déli sarkában álló templom alapkövét csupán 1730-ban helyezték el. Ezzel szemben a főbejárat keretének oromzatán található 1728-as évszám a munkálatok kezdetét is jelezheti, ami azonban nem zárja ki, hogy a kapu egy korábbi épület maradványa legyen. Az biztos, hogy 1734-re a templom már működött, hiszen ekkor már miséztek benne. További bizonyítékot szolgáltat a Székelyudvarhelyről készült 1735-ös Johannes Haas-féle vízfestmény, amely a befejezett templomot ábrázolja, valamint egy, 1740 előtt készült metszet, amely a templom Madonna-szobrát örökíti meg.

Weisz Attila információi alapján megtudhatjuk, hogy Boros Fortunát, a rend történetírója, a templom átadásának időpontját 1737-re datálta. Érdekesség, hogy 1753-ban Veress Lajos még nem tartotta befejezettnek az épületet; valószínű, hogy ekkor a belső teret még famennyezet borította, és a tornyok magassága is alacsonyabb volt, mint a későbbi állapotban.

A templom és a kolostor együttese a már meglévő épületsorba illeszkedik, így a templom sem keletelt - szentélye északkeletre néz. A templom alaprajza jellegzetesen barokk, utcai oldalán két homlokzati saroktoronnyal, a széles hajót kétoldalt alacsonyabb kápolnasor követi három-három kápolnával. A tornyok négyszögű alaprajzúak, és eredetileg alig nyúltak a főhomlokzat oromfala mögé.

A főkapu késő reneszánsz kerete kőből készült, bejárati nyílása félköríves, lapos faragású, gyöngysoros kompozíciójú füzérek és virágdíszek borítják. Zárókövében az 1728-as felirat olvasható.

A kapu oromzatának díszét a gondosan megmunkált ferences jelvény adja, amelyen a két keresztbe tett kar dominál. E mögött magasan emelkedik a kettős kereszt, mely még hangsúlyosabbá teszi az összképet.

A 18. századi feszület kezdetben a főoltár központi szimbólumaként funkcionált.

A főbejáratból nyíló, tornyok által közrefogott előcsarnokból két oldalkápolna nyílik a toronyaljban, az egyikben 18. századi feszület áll - eredetileg a főoltár főszobra volt. A hajóhoz három-három oldalkápolna csatlakozik, melyek dongaboltozata félköríves árkádsorral kapcsolódik a hajó fiókos dongaboltozattal fedett teréhez. A sekrestyék ajtói egyenes záródásúak, a szentélyből a sekrestyékbe ablakok nyílnak. A templom belső terének építészeti kiképzése sokkal erőteljesebb, sodróbb, barokkosabb, mint a homlokzatoké.

Weisz Attila szintén említi, hogy a kolostor két szintből álló épülettömbje egy négyzet alaprajzú, belső udvarral rendelkező elrendezést mutat be.

A történeti források alapján a nyugati és északi szárnyak voltak az első épületek, amelyek megvalósultak, lehetővé téve ezzel a várostól való távolság érzésének kialakulását. E szárnyak építése párhuzamosan zajlott a templom munkálataival, és az egyik szárny már 1739-re elkészült, amit a belső udvarról nyíló ajtó kőkeretének felirata is tanúsít.

Az épületeket 1752-ben fejezték be, de a kolostorudvar teljes bezárására az 1900-1908 közötti építkezésig kellett várni.

Veöreös András építész felfigyelt arra, hogy az udvarhelyi ferences templom alaprajza különleges helyet foglal el az erdélyi 18. századi ferences templomok között. A templom térszervezési formája a jezsuita hagyományt követi, amely a római Il Gesú alaprajzának mintájára készült. Ez a megállapítás különösen jelentős, mivel arra utal, hogy az udvarhelyi ferences templom már viszonylag korán, az erdélyi templomépítkezések sorában előtérbe helyezte ezt a térformát, megelőzve a nagybányai (1717-1720) és kolozsvári (1718-1724) jezsuita templomokat, amelyek tervezését Christoph Tausch irányította.

A református templom Székelyudvarhely főterén - a mai Szabadság tér és a Márton Áron tér között - épült 1780-1781-ben, két részre osztva az egykori piacteret.

Építtetője Baczkamadarasi Kis Gergely (1737-1787), a református kollégium neves rektorprofesszora, akinek KG monogramja a templom nyugatra néző cserépfedelén olvasható az 1781-es évszámmal.

A templom alapterülete 528 négyzetméter, és az új épület nem épült a régi Szent Anna-kápolna maradványaira. A református templom stílusa jelentősen eltér a plébániatemplométól, ráadásul a homlokzati kialakítása is különbözik attól.

A Keresztes Géza műépítész és műemlékvédelmi szakmérnök által készített szakvéleményből egyértelműen kiderül, hogy a templom belső terének arányai rendkívül harmonikusak. Külön figyelmet érdemel a pilléreken elhelyezkedő két oldalkarzat, amelyek tömör, tükrös mellvédjeikkel egyedi karaktert adnak az építménynek. Ezenfelül a pillérek párkányfejezetének és a rájuk támaszkodó félköríves árkádoknak a megjelenése is hűen tükrözi a klasszicizmus stílusjegyeit.

A protestáns barokk elemei: a keleti kiugró bejárati rész hajlított kontűrje, a toronybejárat szemöldökpárkánya, az északi feljárat és az északi oldal három félköríves ablaka kagyló- és levéldísze.

A református templom építkezése 1781-ben zárult le, majd 1782-ben elkezdődött a belső berendezés. Ekkor készült el a gyönyörű márványszék, amelyet követett a padok, a szószékkorona, az úrasztala és az orgona elkészítése. 1783-ban érkeztek a harangok, míg 1789-ben a templom falait színes festés borította, így nyerve el végső formáját.

A kisebbik harang, melynek súlya 450 kilogramm, 1784-ből származik, és Daniel István, valamint gróf Mikes Anna adományaként érkezett.

Demján László, a neves műemlékvédő építész, nem csupán szakmai tevékenysége révén vált ismertté, hanem szenvedélyes elkötelezettségével is a kulturális örökség megóvása iránt. Munkásságának középpontjában áll a történelmi épületek revitalizálása és megóvása, amely során mindig figyelembe veszi az adott helyszín történelmét és egyediségét. László projektjei nemcsak esztétikai szempontból kiemelkedők, hanem társadalmi és környezeti szempontból is fenntartható megoldásokat kínálnak. Építészeti víziója összhangban áll a modern igényekkel, miközben tiszteletben tartja a múlt értékeit. Számos fontos műemléki helyszín restaurálásában játszott szerepet, és munkájával inspirálja a fiatalabb generációkat is a műemlékvédelem iránti elköteleződésre. Demján László tehát nemcsak építész, hanem egy olyan értékvédő szakember is, aki hozzájárul a kulturális identitásunk megőrzéséhez és gazdagításához. Munkássága példaértékű, és iránymutatást ad a jövő építészei számára is.

Udvarhelyszék katolikus életének történeti viharait és vándorlásait idézve elkerülhetetlen, hogy ne emlékezzünk Szabó Gyula regényfolyamára, A sátán labdái-ra. Ebben a műben különös figyelmet kap a Székelyudvarhelyi kódex, amely az 1526-28 közötti időszakban készült, és a magyar nyelv egyik legértékesebb emlékének számít. De vajon mit is jelent a kódex fogalma? Olyan szellemi és nyelvi megújulást szimbolizál, amely a 15-16. század fordulóján bontakozott ki, amikor a latin nyelv dominanciája mellett a magyar nyelvű írásbeliség is egyre inkább előtérbe került. Ekkoriban a kolostorok könyvtáraiban felhalmozódott az anyanyelvi egyházi és világi írások gazdagsága. Különböző hazai és külföldi bibliafordítások is napvilágot láttak, ezzel szélesítve az olvasási lehetőségeket azok számára, akik nem tudtak latinosan olvasni.

A Székelyudvarhelyi kódex egy különleges dokumentum, amelyben a szerző saját stílusával és kifejezéseivel dolgozta fel a fordítást: "az dyaky botvrol ez magar nelwre... ne nézd kedég zereto hvgom ez yrasnak az o parazt voltat...". Ez a szöveg nem csupán a tartalmát, hanem a nyelvi sajátosságait is tükrözi, amely gazdagítja a magyar nyelv történelmét és kulturális örökségét.

Nyújtódi András, a szerzetes fráter, az ószövetségi Judit könyvét írta meg húga, Judit apáca számára. Ekkoriban Nyújtódi Judit a tövisi kolostor lakója volt, ahol aszkétikus cellájának falai között csak a törökverő Hunyadi János által emelt toronyóra mély, zengő kongását hallgathatta. Talán a kerti séták során, a természet lágy ölelésében, magával vihette Ferenc-rendi testvérétől származó vastag írásművet, mely a lelki táplálékot szolgálta számára.

A székelyudvarhelyi jezsuita templom kolostorának boltozott kerengőjében található világos ablakmélyedésekben egy különös kódex rejtőzött, amelyet többször is fekete-piros színekkel átírtak. Ez a díszítés nem éppen a legpompásabb, mégis végül a kollégium tulajdonába került. Az írásos emlék Székelyföld parókus eklézsiái között vándorolt, míg 1886-ban a Nyelvtudományi Bizottság, a rettenetesen megromlott állapota miatt, felkérte Szabó Sámuelt, aki Marosvásárhelyen is tevékenykedett, hogy lektorálja a lappangó kódexet. E lépés célja az volt, hogy végre egybefogottan kiadhassák ezt az egyházi és összmagyar nyelvi kincset.

Végül, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával 1907-ben sikerült megjelentetni a művet. Érdekes nyelvemléki részlet található a belső fatábláján, ahol a következő hitelesítő szöveg olvasható: "A° 1810 detexi librum hunc scriotum esse in utilitatem Monialis Judithae Nwythody a Fratre Andrea Nwythody Franciscano Anno 1526...". Ez a feljegyzés nemcsak a könyv történetének fontos szelete, hanem a korabeli szerzői gyakorlatra és a monasztikus közösségek életére is rávilágít.

Közel öt évtizedes vándorlását követően végre pihen a páncélszekrényben, immár végleges otthonában, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium falai között.

(Befejező rész - időszerű kiegészítésekkel - a következő lapszámban.)