Péterfy Gergely: Ez a szektaalapítók, vándor csodadoktorok, önjelölt mágusok és jövendőmondók kora. A modern világ zűrzavarában egyre több olyan figura tűnik fel, akik különleges tudással és misztikus ígéretekkel vonzzák a híveiket. Az emberek vágyakozása
Az „Az én hetem” című sorozatunk keretében négy tehetséges írót kértünk fel, hogy öt kulcsszó segítségével meséljék el, hogyan élték meg az elmúlt hetüket. Péterfy Gergelynek az alábbi szavak adtak inspirációt: klaviatúrapankrátor, eltáv, összegecske, LX-RY, Kenyérbogár. Kíváncsian várjuk, milyen egyedi és színes élménybeszámolót hoz létre a megadott fogalmak köré szőve!
Vasárnap a Tivoli csodás tájain barangolok, a Monte Catillo lábánál, az Aniene vízesései felé veszem az irányt. Ez a település is a Ver Sacrum városok sorába tartozik, a szecesszió szellemében épült, és az Aboroginészek otthona, akik nem azonosak az aboriginalokkal; az Appenninek ősi lakóinak városaként régi nevén Tiburként ismerjük. A szecesszió városa, amelyet a szent tavasz rítusának jegyében alapítottak, egykoron egy nemzedék felnőtté válásának szimbóluma volt, amikor is el kellett hagyniuk szüleik városát, hogy új életet kezdjenek egy másik helyen. Míg a romániai választások előzetes eredményeit böngészem az interneten, a Szibilla templomának romjaitól lefelé haladok a Villa Gregoriana sziklaösvényein, a kanyon irányába. A mészkősziklák látványa egészen különös, olyan, mintha sok tízezer megázott papírhengert, papírusztekercset és átnedvesedett pergamenkódexet gyúrtak volna egybe, mintha egy hatalmas könyvtár rejtőzne itt, amelyet először elöntött az özönvíz, majd vulkáni piroklaszt fedett be; tízmilliónyi megkövesedett szibilla-könyv vár itt, örökre összegabalyodva, titokzatosan.
Felemelkedem a kanyon mélyéből, és egy teraszon olyan ínycsiklandó steaket kóstolok, hogy a boldogság könnyei már majdnem elárasztanak. Tivoliból a Fiumicinóra tartok Évuért; mire a gépe landol, már beérkeznek az első exit-poll eredmények. Amint Todiba hazaérünk, egyértelművé válik, hogy Simion veresége elkerülhetetlen. Este kilenckor csatlakozom az Árnyék podcasthoz, ahol már a nyilvánvaló Dan-győzelemről csevegünk Lászó Paliékkal.
Hétfőn izgalmas kalandra készülünk, hiszen éjfél tájékán újra útnak indulunk a reptér felé. Célállomásunk Rodosz, de előbb Bécs vár ránk, ahol pár órát eltöltünk, mielőtt Dél felé folytatnánk utunkat. De előtte még az autót is le kell parkolnunk a reptéri parkolóban!
Legnagyobb meglepetésemre hajnali háromkor a minivanos sofőr még ébren van, és meglepően kedvesen viselkedik; tíz perc alatt eljuttat minket a reptérre. Még van másfél óránk, a duty free bolt zárva, csupán az emeleti kávézó nyitva. A székeken bulituristák pihennek, míg csatakrészeg skótok üvegből kortyolják az aperolt. Benedetto Croce nápolyi esszéit olvasom, valahogy ez a könyv került a kezembe az indulás előtt, pedig Apollóniosz Rhodiosz művét vagy a Rhetorica ad Herenniumot kellett volna hoznom – a Rodoszra egy rodoszi szerzőt. De most szabadidőm van, nincsenek kötelező olvasmányok, nem akarok magamnak feladatokat adni, inkább hagyom, hogy az események a maguk útján történjenek. Érdekesség, hogy a bécsi mosdóban "bécsi klasszikusok diszkó ritmusban" dallam hallatszik.
A rodoszi reptéren egy kis időt el kell tölteni, mire előkerül az autókölcsönző hölgyike, de végre, fél háromra, meglelem a kiszemelt járgányt: egy friss, ropogós Panda, hibrid kivitelben. Az erő benne? Hát, néha úgy érzem, mintha egy fáradt kenyérbogár próbálna tolatni. No de hát, olasz autót vezetni kell, úgyhogy taposom is a gázt, amíg csak bírja, mintha csak a Klebersberg Kúnó összes parlamenti beszédével díszített kötetet csaptak volna neki. Ez aztán nem egy NER-LX-RY!
Aztán alaposan megdolgoztatom a kis jószágot, minden nap felkapaszkodom a szállodából a belváros szívébe, majd leautózom Lindosra, bejárva a sziget minden zegét-zugát. Közben Magyar Péter gyalogosan vág neki Nagyvárad irányába, míg Orbánék a Harcosok Klubjával próbálnak rivalizálni a figyelemért. Szimbolikus verseny zajlik arról, hogy melyik hívószó éri el mélyebben a magyar szíveket: a „szeretet” vagy a „gyűlölet”. Mindkettőnek hatalmas a piaca, de teljesen más üzleti modellek: a gyűlölet inkább kockázatos befektetés, amiben Orbán már jelentős tapasztalatokat és sikereket halmozott fel, míg a szeretet inkább stabil kötvénycsomag, ami hosszú távon, alacsonyan, de biztosan kamatozik. Elképzelhető, hogy a magyarok kezdenek kifáradni a gyűlölködésből, és már csak a fociultrák, valamint az ultrinák maradtak (utóbbiak vérszomjas néniként emlegethetők, akik nem klaviatúrapankrátorok, de némi anyagi juttatásért hajlandók verbálisan megkövezni bárkit).
Soha nem látszott még ennyire plasztikusan, mennyire jelentőségét vesztette az elmúlt századok politikai értékrendje és a társadalomról alkotott fogalmaink rendszere. Nincs munkásosztály és nincsen polgárság, nincsenek parasztok/gazdák/falusiak, csak a nyers ösztönök vannak, amelyek rákapcsolódnak bizonyos személyes karizmákra, archetípusokat kell a politikusoknak megszemélyesíteniük, mesét, mitológiát kell kínálniuk, orientációt a vesztett, ösztöneik sűrű, mérgező trutymójába ragadt nyájuknak. Ez a szektaalapítók, vándor csodadoktorok, önjelölt mágusok és jövendőmondók ideje. Nehéz amúgy a mágusoknak, ők tudják legjobban, hogy kamuzzák a jövőt.
A klasszikus nyugati politizálás egyfajta stabil keretrendszert biztosított, ahol a munkáspártok és a kereszténydemokraták világosan definiált ajánlatokkal álltak elő, így a cselekvés irányát is egyértelműen meghatározták. Olyan ez, mint az aiszóposzi mese, ahol a nagyotmondó vándor azt állítja, hogy Rhodosz szigetén rekordot döntött, és győzelmét tanúk is alátámasztják. Ekkor egy athéni, nem latinul, de annál találóbban, megjegyzi: "Itt van Rhodosz, itt ugorj!" A hagyományos európai politikai színtéren olyan sportolók léptek pályára, akik bármikor készen álltak arra, hogy teljesítsék ígéreteiket. Ma viszont olyan figurák tűnnek fel, akik még sosem ugrottak, de bármilyen történetet képesek elmesélni a közönségnek. Az értelmiségiek, a kritikus sajtó, a civilek és az influencerek számára pedig meg van tiltva, hogy megkérdőjelezzék a nagy szavakat: "Hic Rhodus, hic salta!" A hatás predictálható: a közönség túlnyomó része hajlamos elhinni a mesét, hiszen a szélhámos maga is hivatkozik tanúkra, míg a kételkedők, akiket meg sem szólítanak, csendben maradnak. Amikor végül elérkezik a pillanat, hogy valóban ugrani kell, és a szélhámos eltűnik a megmérettetés elől, felmerül a kérdés: ki fog dühösebb lenni? Az, aki kételkedett, vagy az, aki hitte a kamu dumát? Az értelmiségit végül kiszabadítják, és lehet, hogy utca is fogja viselni a nevét, de a kérdés továbbra is ott lebeg: mit ér a szó, ha a tettek mögött üresség áll?
