Nagy László képes megerősíteni belső látásunkat és szabadságunkat, mint egy gyógyító fény, amely megvilágítja az utunkat.

A rétek és mezők varázslatos világában barangoló parasztgyermek volt Nagy László, aki a falusi élet mindennapjaiban aktívan részt vett. 1925. július 14-én Felsőiszkázon született, és egészen tizenegy éves koráig (1935 augusztusáig) a természet közelsége és a paraszti munka öröme határozta meg életét. Azonban ekkor egy váratlanul fellépő, heveny osteomyelitis sújtotta, amely a lábait támadta meg. A magas lázzal járó baktériumi fertőzés, ami sajnos időben nem került diagnosztizálásra, csontvelő-gyulladást okozott, és ezzel megpecsételte a gyermek sorsát.

Az első orvos, akit néhány nappal később hívtak ki, tífuszos hasmenést gyanított. Izzasztó kezelést és vasbort írt fel. Tíz napon át izzasztották, és amikor a gyermek már majdnem kiszáradt, apja elhatározta, hogy kórházba viszi. "A pápai doktorok levágták volna a lábam" – idézi vissza emlékeit a költő (Nagy László: Életem; hivatkozik Czeizel Endre: A magyar költő-géniusok sorsa, 2012, 451-453.). Autót szereznek, és Budapestre, a Verebély klinikára mennek, ahol végre diagnosztizálják a csontvelő-gyulladást, és megkezdik a kezelést. Ám antibiotikumot nem alkalmaznak, noha a penicillint már 1928-ban felfedezte Fleming... Amikor a gyermek állapota ismét romlik, a Fővárosi Gyermekkórházban kétszer is "kitisztítják" és "megvésik" a csontjait. Az utolsó műtét után azonban skarlátot kap, és átirányítják a Járványkórházba. Ekkor kezdődik a szenvedése, mivel többé már nem tud egyik lábára sem ráállni, és járógépet kap, hogy segítsen neki a mozgásban...

Nagy László élete különleges fordulatok sorozataként bontakozott ki, amely a művészetek iránti szenvedélyén alapult. A falusi gazdaság mindennapjaiban a fiú alsó végtagjainak megbénulása miatt kezdetben nem találta a helyét, azonban a nehézségek ellenére kitartóan tanult, és végül szorgalmas diákként leérettségizett. Művészi ambíciói nem álltak meg itt: először grafikát, majd rajzot tanult a képzőművészeti egyetemen, ahol a kreativitása szárnyra kapott. Íróként és publikálóként is megmutatta magát, miközben átiratkozott a magyar-szociológia-filozófia szakra, végül pedig az orosz nyelv és irodalom területén is diplomát szerzett. Művészi pályafutása mellett a nyelvek világába is belépett, angol, orosz és bolgár költészetet fordítva gazdagította a kulturális párbeszédet. Fizikai állapotát sem hanyagolta el: naponta fekvőtámaszokkal edzette magát, ami eredményeként egy izmos, kiegyensúlyozott férfivá formálta. Ezen a különleges úton Szécsi Margit költőnő lett a párja, akivel közösen élték meg az élet szépségeit, és akinek révén egy gyermekük is született. Nagy László története tehát nem csupán a művészetről, hanem a kitartásról és az élet iránti szeretetről is szól.

Egészségét, melyet rokkantsága, érzékenysége és mániás-depressziós alkotói "hullámzásai" rongáltak, észszerű táplálkozással és a még el sem ismert, de általa már támogatott Béres-cseppek használatával védte. Józannak is mondható életvitelét eleinte gyakori gyomorpanaszai keserítik, aztán közben, ahogyan akkoriban szinte kötelező divat volt, egyre többet cigarettázik, és mivel éjjel-nappal az alkotás izgalmában ég, egyre több altatót használ, hogy pihenni tudjon... Ma már tudni véljük, hogy gyomorpanaszai mögött a csak 1983 óta ismeretes baktérium, a Helicobacter pylori állhatott. "Valami őrült mikroorganizmus lakik a gyomromban!" - jegyezte fel a költő 1975 márciusában. Korai halálát - pontosan vezetett naplójából és a kórbonctan alapján tudhatjuk - orvosilag borzasztóan elhanyagolt szíve koszorús ereinek a beszűkülése, és talán több, lábon kihordott szívtrombózis vagy/és infarktus okozta. Meghűlésnek tűnő rosszulléttel feküdt utolsó napjaiban, miközben orvost kellett volna hívni hozzá... "Orvost kéne hívni, jót, de ilyen nekünk nincs" - jegyezte fel, miközben világosan rögzítette, hogy mit érzett: éles kardszúrásszerű fájdalmat a gyomrától a bal válláig (Czeizel, 202, 453-455.).

Hogyan történhetett mindez e korszak egyik legkiválóbb költőjével, aki József Attila örökébe léphetett, s művészetében a kozmoszt a népi kultúrával ötvözte, miközben a szerelem „fogai közt” a túlsó partra kívánt átjutni? Kérdezhetjük, de a korszak maga csupán goromba válaszokat adott, s ezek túl gyakran visszhangzottak. Ránk maradtak versei, oratóriumai, esszéi, műfordításai, valamint az általa illusztrált gyönyörű kötetek, amelyekben a szépség és igazság örök érvényű kifejezése néha tudományos precizitással ejt ámulatba, de mindig az alkotókedv, a képek gazdagsága, játékossága és eredetisége révén varázsol el minket. Verseinek természet- és szépségittas, életigenlő szövetén keresztül azonban ott bújkál az éhezés, a nyomor, a fogságba hurcolt férfiak nélkül maradt asszonyok fájdalmának mélysége, a háború borzalmainak árnyéka, az egymást követően többször elbukott haza kínlódása, az idő mindent felemésztő fenyegetése, valamint a betegség és halál riadója. Látjuk a háborúban eltűnt férfiakat, és a normális élet reményét felejteni nem tudó „meszelő gyászmenyecskéket”, szemlélhetjük a gyermekét egyedül váró szegény édesanya fájdalmát, akinek rajza mindent elmond a sorsáról.

(Nagy László: Őszi jajgatás. Arccal a tengernek, Szépirodalmi Kiadó, 1966, 27.)

Nagy László képzelete festi meg azokat a pillanatokat, amikor ő még csupán egy kis élet volt, akit édesanyja szíve alatt hordozott. Az anyaméh biztonságos világában ringatózva, a bordái között szorosan bújva várta a nagy találkozást, amikor végre megszületik, és a világ felfedezése elkezdődhet.

"Oldd fel a csomót, mert az életemet kockáztatja..." (Anyám ott ül, mint egy hatalmas óriás, szemben a végtelen tengerrel, 77.)

A faluból a városba költözve Nagy László nem hagyta hátra a szeretet kötelékét; lelkiismeretében szülei és a haza világa egyetlen, szívbe markoló képpé olvad össze. Ez a súlyos, mindennap növekvő kép élete végéig arra sarkallja, hogy anyja parázsló szándékait "újítsa széppé", hiszen csak így érheti el a boldogságot (Anyakép. Arccal a tengernek, 162-164.). A felnőtté vált László tudja, hogy saját sorsa, ha a "tündér-arcokkal dőzsölő mámor" elkerüli, akkor önmagát "fogyasztja". "Dalolva szakadj meg," bátorítja önmagát - e meglepő hasonlattal: mintha a zene ritmusára bontaná le a korlátait, hogy a világ szépségeiben újra és újra megszülethessen.

A tündérarcokkal díszített világban, ahol a napfény és a tenger hullámai harmonikus táncot járnak, az élmények bűvöletében merülhetünk el. Az arcok, mint a tenger habjai, folyamatosan változnak, szikrázó mosollyal és varázslatos kifejezésekkel telítve a környezetet. A tenger felé fordulva, a lélek mélységeibe hatolunk, ahol a valóság és a fantázia határai elmosódnak, és minden pillanat egy újabb csoda felfedezésére hívogat.

A szövegben bemutatott karakter egy olyan egyén, aki az élet viharos eseményeinek súlyos nyomait viseli magán. A megpróbáltatások és küzdelmek sorozata nemcsak a testét, hanem a lelkét is mélyen megviselte. Az arca ráncai és a fáradt szemek tükrözik a harcot, amelyet nap mint nap megvív. Ezek a vonások nem csupán a sors csapásainak következményei, hanem figyelmeztető jelek is, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a belső erő és a kitartás nélkülözhetetlen az élet kihívásaival szemben. E portré egyfajta tükörként szolgálhat, amely arra ösztönöz, hogy odafigyeljünk önmagunkra és másokra, hiszen mindannyian viselünk valamilyen formában terheket. A karakter története emlékeztet minket arra, hogy a mentális és fizikai egészség megőrzése elengedhetetlen, és hogy a legnehezebb időszakokban is létezik lehetőség a gyógyulásra és a megújulásra.

kori szokás szerint sokat cigarettázó édesapjáról:

"Az életre nyúzottan is mosolygó" költő (Lássatok csodát. Arccal a tengernek, 197.) külső és belső tájai idővel elkomorodnak. A város címere (a Vérugató tündér ciklusból) élesedő részletekbe burkolt tiltakozás az elnyomás ellen, de egyben baljós jóslat is; "itt minden tiltakozik, / eljön a fekete katona." Vadászok, sortüzek döreje, és vér: "iszonyatos / gyöngyvirág nyílik a kövezeten". A nap helyett bárd, a félelem hideg verítéke, "fél a fű is". A sötét látomásban vérben s penészben rühes árulók mosogatják ingüket, fekete glóriás karácsony, a falak négyszögében őrjítő cellamagány: ezek mind világos utalások 1956-ra. Aztán az Álomi beszédtől kezdődően a "puhulva pangó idő, a tébolyító csendes reménytelenség" szólamai következnek, a betegség jelei. Mégis, a kezelések ábrázolása közben a gyógyulás vágyképei szaporodnak fel a költő műveiben:

A Mindenség nem merül el a gyász tengerében, hiszen a költő vállán bárányfelhők lebegnek, miközben arca a végtelen óceán felé fordul. Szíve pedig, mint egy vaskérdőjel, reszketve dobog, miközben felesége szenved, és a haza is betegesen sóhajt: "nyüszítő, nyavalyás népség, / betegek köztársasága." A vers lapjain a sugárkezelés árnyai és a kórházi falak között "a morfium ünnepélyét" várják, ahol a fájdalom és a remény keveredik. A költő szívében a megfeszített élet ritmusa egyre inkább elviselhetetlenné válik, az "árulók szutykát" nem bírja el, így alkonyai egyre inkább "vérpaddá" alakulnak. Mindez a sebek és a szenvedés szövevényes hálójában bontakozik ki, ahol a lét és a fájdalom határvonalán egyensúlyozik.

De "harsog a létezés: nem, nem, nem akar lenni halott!". A vasárnap gyönyöre című barokkos költemény a gúzsba kötő szolgai vegetálással és betegséggel sújtó sors fölötti győzelemünnepet, az életkedv győzelmét fogalmazza meg. A munkahét vége mintegy újjászüli: élménnyel, pihenéssel és bizakodással tölti fel a falvak és városok sokféle, láncot, rácsot és kényszert viselő szorgos lakóit. Nagy László filmszerűen pörgeti le egy sokszorosan beteg, megrekesztett társadalom mindenféle tagjának hétvégi pillanatkockáit, hogy kifejezze, mennyire élni, gyógyulni, alkotni és szeretni akar elkínzott hazája és ő maga. A szociográfiai "énekmondó" mintha egy rendelő várótermében nézelődne, konkrét bajokkal, betegségtünetekkel indít, hiszen a vasárnapot mindenki úgy várja, mint a csodadoktort:

"Sokan szeretnek, vasárnaponként, ziháló szívvel vetik bele magukat beléd."

Hat napjukat és önmagukat is, te pedig szabadon élvezheted a hetediket.

Csapatostul érkezünk hozzád, drága csudadoktor, aki...

Nem végez rendeléseket, nem folytat vizsgálatokat, mégis csodás módon képes gyógyítani.

Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit,

Hova a sötétség, mint egy színes pillangó, ott rejtőznek csillagok álmai.

Elhozzuk neked a dobogó szívek ritmusát és a lehűlt vesék titkait,

A magas vérnyomás miatt egyre inkább feszültséget érzek a testemben, ahogy a nyilallások néha váratlanul megjelennek. Az izgága, mérgü epém pedig csak fokozza ezt az érzést, mintha belülről feszítene a nyugtalanság.

Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát,

"Mama vonásait ötvözve alakítsd ki a makacs szervek közötti harmóniát."

A vasárnap valóban különleges élményeket tartogathat. A tenger látványa, ahogy a hullámok lágyan csapódnak a partra, megnyugtató és inspiráló. Az arccal a tenger felé fordulva az ember úgy érzi, mintha a világ minden gondja elolvadna. A napfény táncol a víz felszínén, és a sós levegő frissessége új erőt ad. Ilyenkor az idő megállni látszik, és a lélek feltöltődik a természet szépségeivel. Az ilyen pillanatokban a hétköznapi élet zaja távolinak tűnik, és csak a jelenben való létezés marad.

A vers harmincszor hosszabb, mint amennyit idéztünk belőle. A költő figyelme a végtelenre nyíló természet előterében sorban keresi fel a megfáradt emberek különféle hétvégi időtöltéseit. A vasárnapi örömepizódok színes-derűs forgataga kozmikus ünneppé fokozza a hétköznapok rabságából való szabadulás egyént és közösséget egyaránt újjá-

teremtő élményét. S ez a vasárnapélmény, mely a megtisztuláshoz hasonlít, egybeolvad az első hóhullás örömével. Nagy László költészete belső látásunkat, belső szabadságunkat gyógyítja.