A közöny mindent elsöpör – Valló Péter rendezése a Radnóti Színházban arra hívja fel a figyelmet, mennyire lényeges a szembeszegülés.
Az "Én, Daniel Blake" című előadás a 2016-os Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjat nyert angol film színpadi adaptációja.
Nem pusztán ügyfél vagyok, sem vásárló vagy fogyasztó... nem cselekvés nélküli naplopó, potyázó, koldus vagy tolvaj... nem csupán egy TAJ-szám, vagy egy sor egy táblázatban. Megfizettem az adóimat, sosem tartoztam senkinek egy fillérrel sem, és erre büszke vagyok. Soha nem bújok el a felelősség elől, mindig a másik ember szemébe nézek, és ha tudok, segítek. Nem kérek és nem fogadok el alamizsnát. Az én nevem Daniel Blake. Ember vagyok, nem egy kutya. Követelem a jogaimat, és azt, hogy tisztelettel bánjanak velem. Ez a monológ áll a Radnóti Színház "Én, Daniel Blake" című előadásának színlapján, amely a Cannes-ban díjat nyert 2016-os Ken Loach film adaptációja. A történet egy asztalosról, a színpadi változatban ácsról szól, aki egy infarktust követően próbál visszatérni a munkába, de az ajtók zárva maradnak előtte. A hivatali bürokrácia mocsara lassan elnyeli, miközben ígéretek és remények közt bolyong, és folyamatosan veszti el a bizalmát. Találkozik egy fiatal nővel, aki egyedül neveli gyermekét, ő is borzalmas helyzetben van, és kénytelen eladni a testét, hogy túléljen. Kettejük szövetsége azonban nem tudja áttörni a falakat, amelyek körülöttük tornyosulnak.
A rendező, Valló Péter, mesterien alakította ki a színpadi teret, ahol egy impozáns gerenda dominálja a látványt. Ahogy az idő múlik, ez a hatalmas struktúra egyre inkább ránehezedik Schneider Zoltán által megformált főszereplőre, mintegy szimbolizálva a feszültséget és a nyomást, amelyet a karakter él át. Schneider Zoltán egyedülálló tehetséggel idézi meg a folyamat minden egyes stációját, ahogy a történet előrehalad. Kezdetben még tele van hittel a lehetséges megoldásokban, és nem sejti, hogy a felőrlődés elkerülhetetlen. Mint egy hétköznapi polgár, igyekszik megfelelni a hatóságok elvárásainak, de ez az igyekezet folyamatosan súlyosbítja a helyzetét.
Sajnos rendkívül ismerős a filmbeli helyzet. A színpadon a Dühös embert megformáló Porogi Ádám hangosan kiáltja: "A legelső lépés, hogy azt a nyomorultat lecsukják, aki a Louis Vuitton táskával járkál... tudjátok, azt a fickót. És ott van még az a miniszter is, aki azt mondja, hogy akinek semmije sincs, az annyit is ér. Meg a milliárdos barátai, akik teleplakátolták az országot a süket ígéreteikkel. Tapsoljunk az állami egészségügynek, miközben az ápolónők az éjszakai műszak után egyenesen az élelmiszerbankhoz sietnek."
A színpadi feldolgozást Dave Johns, a film főszereplője álmodta meg, míg a dramaturgi feladatokat Kelemen Kristóf látta el.
A gyerekét egyedül nevelő nő szerepét Mészáros Blanka alakítja, aki egy szívbeteg ács történetének kulcsfigurája. A nő küzdelme nem csupán saját életének újraépítéséről szól, hanem arról is, hogy a körülmények folyamatosan próbára teszik őt, mintha a vesztesek világából nem lenne kiút. A történetben Blanka mellett olyan tehetséges színészek is feltűnnek, mint Porogi Ádám, Bata Éva és Juhász Tibor, aki egyetemi hallgatóként szerepel. A női karakterek között pedig Mátyássy Kála Cecília és Reé Rita váltják egymást, de én az utóbbit láttam a színpadon.
A Radnóti Színház előadása rendkívül fontos témát vállal. Szembesíti a nézőt a társadalom közönyével, azzal, hogy egy idő után már belőlünk is kiveszhet a szolidaritás, a jogainkért való kiállás ambíciója. Vagy ahogy Valló Péter a színlapon fogalmaz: " Azért kellenek a Daniel Blake-féle történetek, hogy megtanuljunk vigyázni és szembeszegülni." Különben az a színpadon megjelenő, szimbolikus erővel is bíró gerenda mindannyiunkat maga alá nyom. Ezt pedig nem szabad hagynunk! Magunkért és egymásért sem.
Infó: Dave Johns: Én, Daniel Blake. Rendező: Valló Péter. Radnóti Színház
