Madarak szárnyalása a végtelen égbolton - kékvércseszemlén jártunk Angolában.
Az éj leple alatt kell elindulnunk, s a naplementéig ott kell maradnunk, csendben és óvatosan, hogy igazán átélhessük a kék vércsék angolai világtalálkozójának varázsát. A helyszínen népes, harsány spanyol fotósok hada vár ránk, mellettük madárszakértők, akik mesteri szinten ismerik fel a különböző fajokat. A levegő tele van élénk szárnycsapásokkal és vijjogó ragadozókkal, akik a tömegben nyüzsögnek. Riport a Mungo-külsőről, ahol márciusban a világ minden tájáról érkező kék vércsék gyűlnek össze, hogy együtt ünnepeljék a természet csodáit.
Mélyen megmaradt bennem a "nézd" spanyol nyelvű felszólítás, amely Angolában csendült fel. Ez a tapasztalat ellentmondásosnak tűnhet, hiszen a helyszín egykori portugál gyarmat, ahol a hivatalos nyelv a portugál. Azonban könnyen érthető, hogy ezek a napok – melyek során a magyarok által indított ökoturisztikai projektet mutatták be – egy spanyol természetfotósokból álló csapat társaságában teltek. A projekt célja, hogy megerősítse a szigorúan védett kék vércsék védelmét, több forrást biztosítson a kutatásaikhoz, felejthetetlen élményeket kínáljon a természetkedvelőknek, és nem utolsósorban, javítsa a helyiek megélhetését.
Mira! – talán ez a név csengett a legtöbbször, függetlenül attól, hogy a lógó ajtajú Toyota dzsip zötyögött-e Bailundó felé vagy vissza, szinte mindig sötétben. Az utazás közben csípős, zöldséges-tésztás ragut, babos-zöldséges-spenótos levest vagy a sült húst répával, jamgyökérrel és kasszavával falatozták a helyi vendégház hátsó szegletében. De akadtak olyan pillanatok is, amikor az erdő szélén álltak, banánfák tövében, RPG-méretű, égnek meredő objektívekkel a kezeikben, és kémlelték a távolságot, abban a reményben, hogy a kék vércsék százezrei borítják be a látóhatárt.
Mira! - ez a varázsszó szinte mindig egy izgalmas mozdulathoz kapcsolódik. A dzsipben zötyögve, vagy éppen étkezés közben előkerül a mobil, rajta egy lenyűgöző fotó egy egzotikus madárról, ami természetesen saját készítésű. És persze, minden képhez tartozik egy történet is. Vagy éppen kinyílik a madármegfigyelők bibliája, a "Birds of Africa: South of the Sahara", Ian Sinclair mesterműve, ami Afrika madarainak felfedezésében úttörő szerepet játszott. Ekkor a csoport vezetője, Hivekovics Ákos felé fordulunk egy kíváncsi pillantással. Melyik fajt látta már, és van-e róla fotója? Ákos szinte mindig azonnal válaszol, megnevezve a madár nevét angolul, latinul, sőt néha spanyolul és magyarul is. Közben megerősíti, hogy igen, ő már látta, és van, vagy éppen hogy még nincs róla kép a repertoárjában.
Itt jöhet a kép készítésének izgalmas története: csupán néhány perc állt rendelkezésre, hogy a hóbagoly a valóságtól elrugaszkodott, lilás háttér előtt lebegjen, kitárt szárnyakkal. Az ibolya-pillanat varázsa mindössze 5-10 percig tart a kanadai naplementében, amikor a nap már a horizont mögött pihen, de fénye mégis varázslatosan visszaverődik a légkör felső rétegeiből. Ekkor a levegőben egy különleges fényjáték bontakozik ki, amely tökéletes hátteret ad a madár számára. Érdekes, hogy a kép elkészítésekor éppen hány faj szerepelt a beszélő által megörökített madarak listáján – ez a szám folyamatosan bővül, ahogy a természet csodáival találkozik.
Mira! - A Bié-plató vörös földútjain barangolva, a kukorica- és maniókaparcellák között már nem a mobiltelefon vagy a madárhatározó a főszereplő, hanem a mellkaspánton lógó távcső, vagy éppen a fotós felszerelés nehéz ágyúja. Néha csak egy lendületes mutatóujj irányítja figyelmünket, hogy merre is érdemes pillantanunk:
Turákó, turákó, turákó*! Egy különös varázslatos világba kalauzol, ahol a szavak táncolnak és a gondolatok szárnyra kelnek. Engedd, hogy a zene ritmusa átjárjon, és érezd a szívverését ennek a titkos helynek, ahol minden egyes "turákó" egy új kalandot ígér!
- így az egyik pillanatban - "Sunbird!**" - a másikban. Közellátónak nem árt, ha gyorsan fejére tolja szemüvegét, és a látcsőt kapja szeme elé, természetesen úgy, hogy előre akkurátusan kikorrigálta a nézőkét. És akkor sem biztos, hogy meglátja a jelzett madarat, ehhez jó reflex és gyakorlott szem kell: kivenni az alakját a levelek között, felismerni a fajra jellemző röppályát, és persze a megfelelő irányba nézni.
Spanyolokkal együtt egyébként igazolódnak a déli népekkel kapcsolatos közhelyek: be nem áll a szájuk. Nem csak a jól sikerül képeket és sztorikat osztják meg, de folyamatosan kommentálják az eseményeket, és megy a másik ugratása is. Ez persze abból is fakad, hogy összeszokott csapatról van szó. A nyugdíjasként sólyomtenyésztésbe fogó exrendőr Domingót, a spanyol CAF-vonatok belső tereivel foglalkozó fiatal mérnök Iñigót, az otthon filmes projektek számára kölcsönözhető vad fajokkal foglalkozó állatpark-vezető Ricardót, a fotós-szafari szervező Antoniót, illetve Cesarót és Joant számtalan hasonló kaland köti össze. Még a leghosszabb, legfárasztóbb nap után - amikor egyetlen dél-afrikai útitársunk Noma, a hobbi madárfotós doktornő az anyósülésen szendergett, és a két magyar csoporttag (a szervező Ákos és a tudósító) leghátul kornyadozott - is tőlük volt hangos a lógó ajtajú dzsip.
A kék vércsék esti érkezésekor a levegőben szinte megfeszül az izgalom. Mira! - hallatszik a felszólítás, utoljára a terepen, amikor a magasban megjelennek a madarak első csoportjai, szépen, szinkronban érkezve a négy égtáj felől. Ezt követően érdemes elcsendesedni, hiszen a százezres tömeg, amely az eget a horizonttól a horizontig betölti, lenyűgöző látványt nyújt. Az elképedt szemek előtt elterülő madártömeg láttán a megfigyelők torkából csak halk, ámulatot kifejező sóhajok törnek elő, mintha a természet csodájának tanúi lennének.
A vércsék szédítő tánca egyfajta kaotikus balett, hol ide-oda suhanva, hol pedig méltóságteljesen keringenek, miközben fokozatosan közelítenek a fák zöldellő lombkoronájához. Vijjogásuk már-már betölti a levegőt, elnyomva a magas fűben ciripelő tücskök, és a lombok között rikoltozó turákók hangját, sőt, még a sorozatfelvételre beállított profi fényképezőgépek halk zümmögését is. Az egész jelenet szinte másvilági atmoszférát áraszt, amit csak fokoz a jellegzetes vörös afrikai naplemente, amely a horizonton terül el, mint egy lángoló festmény.
A Falcopolisban való élmény azonban nem éppen könnyen elérhető, és itt nem csupán a távolságra és az odautazás nehézségeire kell gondolni – hiszen legalább egy teljes nap repülővel, átszállással fognak eltölteni, és még csak Luandáig jutunk, ami jó 600 kilométerre van a célpontunktól. Ezután még egy fél napot kell szánnunk a helyszín elérésére. A felkeresés szabályai szigorúak, amelyek mögött a madarak nyugalmának megóvása áll, de a fotózás szempontjából is fontos, hogy optimális fényviszonyokat biztosítsunk.
A pihenőidő eljövetelekor például nincs mozgás: az este hatos naplemente előtt jó másfél órával el kell foglalni a szigorúan a terület peremén, mangó- és banánfák tövében kijelölt megfigyelőállást, hogy a pihenőhelyet kereső madarak nyugalma biztosított legyen. Elég nekik, egymást kerülgetni az egyre fogyó fényben. Zavarás esetén előfordulhat, hogy a kis területen nagy számban nyüzsgő madarak összeütköznek, vagy nem találnak alkalmas leszállóhelyet, és a nedves fűbe esve átnedvesedett tollal felszállásra képtelenül bárki könnyű prédájává válhatnak. Ahogy az éjszaka leszáll, a madarak is megpihennek, ekkor már a legkomolyabb 25 ezer eurós fotófelszerelések számára sem elég a fény - vakuzni nyilván tilos -, úgyhogy ilyenkor csendben, osonva célszerű elhagyni a területet.
Reggelente különös figyelemmel kell eljárni. Az éjszaka során megfigyelt helyszín megközelítése délnyugat felől a legcélszerűbb, hiszen más irányból bonyolult kerülőúton és egy gázlón át vezet az út. Ahhoz, hogy a reggeli nap első sugarait a hátunk mögül élvezhessük, a fák sűrűjében kell átkelnünk, még akkor is, amikor a madarak álmaikat szövik. Ez tehát azt jelenti, hogy a sötétség leple alatt, a pirkadat előtti órákban kell utunkra kelni. A nap körülbelül reggel hat körül emelkedik fel a láthatáron, de már öt óra tájban érződik a hajnal első jele. Ezért legkésőbb fél ötkor el kell indulnunk a helyszínre gyalogosan, hogy még a sötétben átkelünk a fák alatt. Mivel a szállásunk egy órányira van kocsival, ez azt jelenti, hogy már fél négykor útra kell kelni, tehát a hajnali három órás ébresztő elkerülhetetlen. Így még jut idő egy gyors szendvicsre és egy csésze kávéra, mielőtt nekivágnánk a kalandnak.
a napfény hatására életre kelnek. A fák ágain ülve, a kék vércsék elegánsan terjesztik szárnyaikat, mintha csak a reggeli fényben táncolnának. A levegőben szinte látható a feszültség, ahogy a madarak éles szemeikkel figyelik a földet, készen arra, hogy a legapróbb mozdulatra is reagáljanak. A helyiek, akik a napi teendőikre sietnek, talán észre sem veszik, hogy a fák között rejtőző ragadozók figyelik őket. Míg a nap egyre feljebb kúszik az égen, a kék vércsék csendes megfigyelőként, de határozottan végzik a dolgukat, szimbolizálva a természet fenséges és titokzatos összhangját.
Ezrével szállnak fel a pillanatok, mint egy varázslat, másodpercek alatt. Aerodinamikus formájuk betölti a kék égboltot, evezőtollaik zúgása visszhangzik a fás liget minden zugában, és a néző szívét is megborzongatja a látvány.
Képzeld csak el, hogy a világ összes kék vércséje itt gyűlik össze: a tavasszal alföldi költőládákban tojást rakó helyi madaraktól egészen a belső-ázsiai sztyeppékre visszatérni készülődő példányokig. Egy igazi madárrajzás vár ránk!
A fák alá besétálva mindenütt találkozunk a madártömegszállásra utaló félreérthetetlen jelekkel: pehelytollak szerteszét a fűben, az aljnövényzet levelei fehérek az ürüléktől, a levegőnek nehéz, baromfiudvarra emlékeztető szaga van. Napfelkelte után már nyugodtan közel lehet menni a fákhoz: a madarak már kirepültek, vagy arra készülnek, a világosban könnyebben elkerülik egymást, és ha felzavarnánk őket, legfeljebb kissé korábban indulnak termeszvadászatra.
A termeszvadászat kínálhat még különleges élményt. Errefelé ugyanis nagy számban tenyészik egyik, föld alatt élő, várat nem építő fajuk. Ezek a nedves időben gyakran rajzanak, és törnek fehér felhőként az ég felé. A rovartömeg mágnesként vonzza a madarakat, akik minden óvatosságot félretéve lakmároznak belőlük. Ha valaki véletlenül belekeveredik egy ilyen rovarfelhőbe, jó eséllyel közvetlen fizikai kapcsolatba is kerülhet egy-egy kék vércsével - legalábbis ezt mesélte a szervező Hivekovics Ákos, személyesen ehhez a jelenséghez nem volt szerencsénk. Pedig órákat talpalt a csapat napközben is a dombokon fel-alá, hol a tűző napon, hol zuhogó esőben.
A termeszek jelenléte lehet az egyik fő oka annak, hogy a madarak itt gyülekeznek. A fehérjében gazdag rovarok elfogyasztásával egy kék vércse akár harmadával is képes lehet megnövelni testtömegét. Egy 160 grammos hím így bőven 200 grammosra is hízhat itt tartózkodása pár hete alatt. Ezt a gyarapodást talán könnyebb átélni, ha magunk elé képzelünk egy 90 kg-os embert aki pár hét alatt 120 kgra hízik. Persze nem elhanyagolható különbség, hogy ezután ő nem kap szárnyra és repül bő két két alatt jó 6500 km-t, mondjuk az Alföldig.
A hazai madárkutatók, akik elkötelezték magukat a fajok védelme és a jövőbeli kutatások támogatása mellett, ökoturisztikai kezdeményezéseket indítottak a térségben. A kék vércse mellett a jövőbeni céljaik között szerepel a termeszek viselkedésének alaposabb megismerése is. Különösen érdeklődnek az iránt, hogy mi ösztönözte a madarak érkezését ebbe a régióba, hiszen helyi források szerint jó néhány évvel ezelőtt még a Zambiával határos területeken gyűltek össze. Kérdésük az is, meddig maradnak itt ezek a madarak tavasszal, és hogy a kék vércsék fővárosa, Falcopolis, milyen sokáig őrzi majd meg vonzerejét.
