Először a nyári sporttáborban találkoztam a "román többséggel", és ez a tapasztalat mély hatással volt rám.

A kolozsvári Váróterem Projekt, amely már közel másfél évtizede működik, egy független színházi társulás, éppen most egy új irányvonalat keres, hogy visszatérhessen eredeti gyökereihez. Imecs-Magdó Levente, a társulat vezetője megosztotta, hogy a közönség a járvány időszakában nem tapasztalta meg, mennyire nélkülözhetetlen a színház az életben, de a jövőbe vetett hitük töretlen. Néhány éve a ZIZ nevű közösségi térben találták meg új otthonukat. Habár a klasszikus társulati közösség felbomlott, továbbra is aktívan együttműködnek különböző projektek keretében. Legutóbbi produkciójuk egy független román alkotócsapattal közösen készült, és a román-magyar együttélés kihívásait vizsgálja.

Október és november folyamán a Reactorral közös előadásaitok kerültek a reflektorfénybe, melyek során a magyar-román kapcsolatok mélyebb aspektusait vizsgáljátok. Több produkcióban is arra keresitek a választ, hogy miként lehet harmonikusan együtt dolgozni és együtt élni. Miért éppen most vált ez a téma ennyire aktuálissá és izgalmassá számotokra?

A két előadás - Az aranyórán túl és a Wonders of Transylvania - egy norvég alap támogatásával működő program keretében jött létre, amelyben kimondottan ilyen fókuszú európai kulturális projekteket támogattak. Nyilván nem véletlen, hogy ez prioritása volt a kiírásnak is. A Reactor nyert a pályázaton, mi pedig partnerként csatlakoztunk hozzájuk. Ez egy összetett program, amelyben - a két új produkció mellett - helyet kaptak workshopok, közösen terveztük az évadot: mi játszottunk náluk, ők játszottak itt. A projekt témája az együttélés volt és az interetnikus kapcsolatok, mi pedig azt akartuk megmutatni, hogy itt, Kolozsváron milyen a helyzet. A Reactor csapatával eléggé egy tőről fakadunk, évfolyamtársak voltunk a színművészetin. Mi hárman: Csepei Zsolt, Visky Andris meg én, akik a Várótermet alapítottuk, egy osztályban végeztünk, a Reactor alapítói - Oana Mardare és Doru Taloş - ugyanannak az évfolyamnak a román osztályába jártak.

A Wonders of Transylvania háromnyelvű - magyar, román, angol - előadás, amelyhez budapesti rendezőt, Boross Martint hívtátok meg, aki egyáltalán nem ismerte a helyi viszonyokat. Miért volt jó ez a szemszög?

Mindkét produkció csapatát a reactorosok állították össze, de arra ügyeltek, hogy legyenek benne magyar és román alkotók is, így mindig akadt a csapatban, aki a téma valamelyik vonatkozásában jártasabb volt. Ráadásul Boross Martin rátalált erre az áldokumentarista formára, amelyben egy színházi próbaidőszak adja a kerettörténetet. Így olyan, mintha a színészek a saját életükről beszélnének, de ez persze nem így van. Viszont ez egy sajátos nézőpont: a Pestről idecsöppent rendező, aki nem sokat tud a helyi viszonyokról, mégis igyekszik valamit kihozni a helyzetből. Ez az előadás fontos humorforrása is.

Az Aranyórában a színészek mesélnek arról, hogy gyerekkorukban miként szembesültek azzal, hogy ők más, ha úgy tetszik, idegen kulturális közegben nőnek fel. Neked van hasonló élményed?

Persze. Az előadásban a székelyföldi kolléganőm mesél erről, és ott sarkosabb a helyzet. Székelyföldi magyarként egy olyan buborékban nősz fel, hogy sokáig egyáltalán nem is találkozol románokkal. Ő azt látta, hogy gyakorlatilag csak a rendőrök meg a hivatalnokok voltak románok, így sokáig azt hitte, hogy a román a hivatalnokok munkanyelve. Én kolozsvári születésű vagyok, de hát itt is működött ez a buborék. Nyilván családi kérdés is, hogy mennyire óvnak, melyik negyedben élsz, milyen iskolába íratnak be a szüleid. Én emlékszem, hogy először a nyári sporttáborban szembesültem a "román többséggel". Viccesen szoktam mondani, hogy az első román nő az életemben Mihaela Panainte rendező volt, aki az Ecsetgyárban alakított ki egy stúdiót, és a kezdetekkor befogadott minket a Váróterem Projekttel. Csaknem két évig az volt a bázisunk. A vele való napi szintű kapcsolattartásban tanultam meg anyanyelvi szinten románul.

Mi az, ami az egykori egyetemi közösségen túl összeköti a Reactor csapatával? Mi az a közös szál, ami összefonja a tapasztalataitokat és a céljaitokat?

Mindkét csapat Kolozsváron indította el a független színházi társulás létrehozásának folyamatát, amikor nálunk még csak a kezdeti lépéseket tettük meg. Jelenlegi helyzetünket látva nem állíthatom, hogy jelentős fejlődésen mentünk keresztül, de annyit elmondhatok, hogy a létszámunk már bővült.

Már egy ideje a ZIZ alkotói és közösségi térben tevékenykedtek. Mennyire érzitek ezt a helyet otthonosnak?

Igen, egyelőre ez a tér még "bejáratásra" vár. A ZIZ egy dinamikus, nyitott kreatív műhely, ahol sokféle program és workshop kap helyet. Ősszel például óriási sikerrel futott a Maladype Színház Pénelopeia című előadása, amely teljes házat vonzott. Mi a Covid kitörésekor érkeztünk ide, így most éppen a közönségünket építjük újra, és izgalommal várjuk, hogy milyen új élményekkel gazdagodhatunk együtt.

Azt mondtad, amikor megbeszéltük a beszélgetést, hogy most egy kicsit takaréklángon működik a Váróterem Projekt. Mi ennek az oka?

Már három éve próbálom megfejteni ezt a helyzetet. Valószínűleg szerepet játszik benne, hogy mi hárman, akik megalapítottuk a társulatot, többgyermekes családapák vagyunk, akiket igazán leköt, hogy otthon jelen legyünk a gyerekeink életében. Már nem a színház a középpontunk. De talán túlzás lenne mindent erre a családi életre fogni. Úgy érzem, a dolgoknak van egy természetes íve, amit az olvasmányélményeim az elmúlt tíz év során formáltak. Most a tizenötödik évünket tapossuk. A járvány sok mindent felforgatott bennünket, ugyanakkor sokan rájöttek, hogy milyen jó is volt egy kis megállás. A független alkotói létet igazán a belső motiváció és a kitartás táplálja. Csinálom, csinálom, és remélem, hogy valami visszatér, vagy ha nem, akkor még inkább beleadok, és talán majd csak lesz valami. Olyan ez, mint egy mókuskerék. A járvány miatti leállás jótékonyan hatott ránk, de persze nem mentes a negatív következményektől sem. Picit ironikusan azt szoktam mondani, hogy a közönség a Covid alatt nem arra jött rá, hogy mennyire hiányzik neki a színház, hanem inkább arra, hogy remekül elvan anélkül is. Remélem, hogy ez nem teljesen igaz... A leállás időszaka mindannyiunkat kicsit önvizsgálatra késztetett, a saját helyzetünkre és szakmai pályafutásunkra reflektáltunk. A kritikus tagokkal elváltak az útjaink, de a kapcsolatunk továbbra is jó maradt.

A Covid utáni időszak számomra egy mélyreható reflexiót hozott. Ráébredtem, mennyire fontos a közösség és az emberi kapcsolatok, amelyek a járvány idején sokszor háttérbe szorultak. Az izoláció és a távolságtartás arra ösztönzött, hogy értékeljem a mindennapi interakciókat, és tudatosabban figyeljek a körülöttem lévőkre. Emellett a járvány rávilágított arra is, hogy mennyire érzékenyek vagyunk a globális eseményekre és a természettel való kapcsolatunkra. Az egészségügyi válság arra késztetett, hogy újragondoljam a prioritásaimat, és figyelmet fordítsak a mentális jólétre, a fenntarthatóságra és a jövő generációk iránti felelősségemre. A Covid után egy újfajta tudatosság ébredt bennem: nemcsak az élet apró örömeit, hanem a kihívásokat is más szemmel látom. Megtanultam, hogy a nehézségek során is lehetőség rejlik a fejlődésre és az új értékek felfedezésére.

Nézd, a Váróterem az én gyerekem is, jóval nehezebben tudom elengedni. Rengeteg energiát fektettünk bele. Ha most azt mondanám, hogy ennyi volt, akkor meg kellene küzdenem a hiábavalóság gondolatával. Fiatalon világmegváltó törekvésekkel, hatalmas álmokkal, lendülettel indultunk. Voltak ideáljaink, amelyek részben igazolódtak, másokról kiderült, hogy a mindennapokban nem működnek. Az utóbbi időben sokat kertészkedek, és a növényeknél élesen látom, hogy minden döntésnek van előnye és árnyoldala. Ráadásul minden összefügg. Elkezdtünk rendezőket hívni, születtek nagyon izgalmas produkciók, amelyek előadásként is megállták a helyüket, de ami számunkra talán még fontosabb volt: úgy éreztük, hogy fejlődünk színészként, alkotóként. Ez idővel oda vezetett, hogy elkezdtünk egy kőszínházi működéshez hasonló rendszert felállítani, vagyis hogy hívtunk rendezőket, hogy csináljanak nekünk dolgokat, ám szép lassan eltűntünk belőle mi. Illetve inkább csak a saját nevemben fogalmazok: úgy éreztem, a személyes alkotói attitűdömet, a színházi érdeklődésemet mások vágyainak szolgálatába állítottam - színészként és menedzserként egyaránt. De lenullázni nem akartuk, amit addig elértünk. Így most újrapozicionálásban vagyunk, és igyekszünk visszanyúlni a gyökereinkhez. Nagyon szerettük volna, és úgy is határoztuk meg magunkat, hogy társulat vagyunk.

Ezt hosszú ideig sikerült megőriznetek.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Igen, amikor már csak évente egy projektünk volt, a „társulat” kifejezés elvesztette a jelentőségét, hiszen egyetlen projekt mellett senki sem tudott teljes mértékben elköteleződni. Így alakultunk át projektalapú társulattá. Ez a megközelítés sokkal világosabb, mivel megszűnik az a nyomás, hogy folyamatosan munkát kell biztosítani az embereknek, vagy hogy évente két, de lehetőleg három előadást kellene bemutatni a különböző forrásokból összeálló költségvetésből. Tehát amikor megvan az ihlet, a megfelelő idő és a szükséges anyagi háttér, akkor születik meg a mű.

Ismeritek egymást, és zökkenőmentesen együtt dolgoztok, így a társulat számára valóban előnyös, hogy már a fél szavakból is azonnal megértitek egymást.

Egyrészt igen, másrészt pedig mindig érkeznek új tagok. Itt van az egyetem, sorra jönnek ki a tehetséges fiatalok, akik közül sokan ugyanúgy megcsömörlöttek a kőszínházaktól, mint mi annak idején, és valami mást, valami újat akarnak. Mindig lesz tehát utánpótlás. A színház ügyvezetőjeként inkább attól kell óvakodnom, hogy akkor is belevágjak egy projektbe, ha érzem, hogy nincs elég kapacitásunk lebonyolítani.

Melyik színházi forma az, ami most leginkább felkeltette az érdeklődésedet?

Sokat vívódtunk a narratív színház, a posztdramatikus színház és a teljesen asszociatív megközelítések kérdésével. Minden egyes projekt során ez a téma kulcsfontosságúvá vált számunkra. Személyesen arra jöttem rá, hogy meglepően konzervatív vagyok ebben a vonatkozásban, mint ahogy azt először gondoltam. Imádom nézni azokat a totálisan szürreális alkotásokat, de alkotóként nehezen tudok azonosulni velük. Számomra elengedhetetlen a történet, ugyanakkor szeretem a kereteken kívül is szabadon repkedni, és azt hiszem, ez egy közös élmény lehet. Továbbra is arra szeretnék fókuszálni, hogy keressem az igazán jó sztorikat és szövegeket, vagy akár együtt írjunk valami különlegeset.

Az utóbbi időszakban rendkívül vonz az ifjúsági korosztály. Ennek részben a Bánk bán? Jelen! osztálytermi előadásunk sikeréből fakadó lelkesedés az alapja, de a líceumi diákokkal közösen létrehozott Hullám című projekt is folyamatos kapcsolatot teremtett ezzel a generációval. Nagy örömmel vennénk, ha lenne lehetőségünk hasonló kezdeményezésekre a fiatalokkal. Jelenleg viszont három kisgyermekem nevelése tölti ki a mindennapjaimat, ami sok időt és figyelmet igényel. Mégis, már izgatottan várom, hogy felnőjenek, és visszatérhessek a színház világába, ahol újra élvezhetem a közönséggel való találkozásokat.

Ha újra lehetőséged adódna, színészként próbálnád ki magad?

A rendezés világa egyre inkább magával ragad, és már egy kis ízelítőt is kaptam belőle. Nem mondanám magam rendezőnek, de úgy érzem, hogy a bennem rejlő kreativitás és kalandvágy elegendő ahhoz, hogy újra belevágjak. A szövegírás is egy izgalmas terület számomra, már kísérleteztem vele, de ahhoz nyugalomra és időre lenne szükségem. Ami viszont, hát... az mindig egy kicsit hiányzik.