**A Netflix titkai: Lidia ügyvédnő valós történetének felfedezése** A Netflix által bemutatott sorozatok és filmek gyakran fiktív elemekkel fűszerezett történeteket kínálnak, azonban Lidia ügyvédnő igazi élete mögött álló események sokkal izgalmasabbak é

A Netflix nemrégiben bemutatta a "Lidia ügyvédnő" című sorozat második évadát, amely igazi feminista alkotás lehetett volna, ha a készítők hűek maradnak a történelmi tényekhez, ahelyett, hogy egy sablonos krimisorozatot készítenek. (Az első évadról Dián Dóri itt osztotta meg véleményét.) Lidia Poët élete már a maga korában is inspiráló példa volt a nők számára, és ha hitelesen ábrázolnák, ma is sokakat motiválhatna. Miklya Luzsányi Mónika írása.

A Netflix már a film első promóciós anyagainak megjelenése előtt hangsúlyozza, hogy a történet valós eseményeken alapul. Az alapszituáció valóban létezett: Lidia Poët volt az első nő, aki az 1800-as évek végén Olaszországban letette a jogi egyetem vizsgáit, és felvételt nyert az ügyvédi kamarába, így saját ügyvédként dolgozhatott. Azonban csupán két hónapig élvezhette ezt a lehetőséget, mivel a férfiak uralta ügyvédtársadalom nem tudta tolerálni, hogy egy nő is helyet követeljen magának közöttük, ezért visszavonták a kamarai tagságát. Bármennyire is próbálkozott panaszt tenni a legfelsőbb ügyészségen, a "közrendre", vagyis a megszokott normákra hivatkozva megakadályozták, hogy folytathassa a munkáját, még akkor is, amikor a fellebbviteli tanács a kérését törvényesnek és jogosnak ismerte el.

Ezek azok a meztelen tények, amelyekre a sorozat épül, és ez az a társadalmi környezet, amelyben a cselekmény kibontakozik. Az, hogy a történet többi részének nem sok köze van a való élethez, nemcsak Lidia minden egyes epizódban megoldott női bűnügyének tükrében vált világossá számomra, hanem abban is, ahogyan az ügyvédnő családi hátterét felvillantják.

Egy kutatás folyamán mélyen belemerültem a tizenkilencedik századi nők helyzetének, jogaiknak és a nőnevelés kérdéskörének tanulmányozásába. E tapasztalatok birtokában világossá vált számomra, hogy Lidia Poët édesapja nélkül aligha juthatott volna el az intézményes tanulásig, és az egyetem elvégzése is szinte lehetetlen lett volna számára. Ezután elkezdtem nyomozni a sorsa iránt, és meg kell mondanom, hogy valóban inspiráló életutat járt be.

Első lépésként Lidia családjának kutatásába kezdtem, hiszen az 1800-as években, amikor Lidia Poët befejezte jogi tanulmányait, valóban ritka kincsnek számított, ha egy nő diplomát szerzett. Bár a jogi alapozás már adott volt, a korabeli társadalom és a közgondolkodás még nem állt készen arra, hogy elfogadja: a nők képesek ugyanolyan, sőt sokszor akár magasabb szintű szellemi teljesítményt is nyújtani, mint a férfiak.

Egy nő legfőbb szerepének általában azt tekintették, hogy szerető feleség és gondoskodó családanya legyen. Minden olyan vágy vagy álom, amely eltért ettől a tradicionális képtől, gyakran "természetellenesnek" minősült.

Mégpedig az Istentől való teremtettség értelmében, hiszen az asszonyt a férfi bordájából teremtette Isten, azért, hogy társa (vagyis alárendeltje) legyen - így gondolta az emberek többsége. Ez a nézet a római katolikus egyházban igen erőteljes volt. A protestáns gondolkodásmódba sokkal inkább belefért a nők egyenjogúsága, tanulása, közszereplése, hiszen a protestáns teológia egyik alapja az egyetemes papság elve, amely szerint mindenkinek jogában áll Isten igéjét olvasni, megérteni és hirdetni, tehát Isten és ember között nincs szükség közvetítőre.

Ez különösen lényeges számunkra, mivel Lidia Poët valdens gyökerekkel rendelkezik.

Ez a protestáns irányzat jóval a reformáció hajnalánál korábban, a tizenkettedik században formálódott meg, Pierre Valdès lyoni kereskedő nevéhez fűződően. A valdensek nem csupán saját nyelvükre fordították le a Bibliát, hanem a nők számára is lehetővé tették a Szentírás olvasását és tanulmányozását, sőt, prédikálásra is felhatalmazták őket. Az évszázadok során számos üldöztetésen estek át, és eretneknek bélyegezték őket, ami miatt közösségük rendkívül összetartóvá vált.

A Biblia igazságába vetett hit, az elveikhez való ragaszkodás tartotta meg ezeket a kis közösségeket a legnagyobb üldöztetés idején is. Ezek a sajátosságok olyan erényekké váltak a valdensek számára, ami büszkeséggel töltötte el őket.

A kortársak gyakran jellemzik a valdens híveket makacs, nyers őszinteségükkel és az igazság iránti értelmetlen ragaszkodásukkal. Ezek az emberek puritán életmódot folytatnak, megvetve a fényűzést, és mindig a közösség szolgálatát helyezik előtérbe. Lidia Poët egy ilyen közegben nőtt fel, és ez a szemléletmód mélyen befolyásolta életének minden aspektusát.

Poët 1855-ben látta meg a napvilágot Traversében, egy apró, mindössze kétszáz lakosú falucskában, amely Piemont zöldellő tájainak közelében, a francia határ szomszédságában helyezkedett el. E tájon a család ősi birtokai terültek el, amelyek viszonylagos jólétet és anyagi stabilitást biztosítottak számukra. Lidia apja, aki jogi diplomával a zsebében büszkén állt a közéletben, több mint három évtizeden át vezette a falu ügyeit polgármesterként, tisztelet övezte munkásságát. Lidia szülei a valdens hagyományok szellemében élve, a gyermekeik oktatását mindig is kiemelten fontos feladatnak tekintették:

mind a nyolc gyerek tanult, még a lányok is. Ez szinte kirívó volt egy olyan korban, amikor az írástudatlanság általános volt, főleg a nők körében. Ahogyan maga Poët megfogalmazta, akkoriban a nők többsége "kizárólag tűcsipkével és rizspudinggal foglalkozott".

A Valdensek közössége a korabeli Franciaországban és Svájcban jelentős létszámmal volt jelen, így Lidiát és három lánytestvérét leánynevelő intézetbe küldték Svájcba, hogy ott tanuljanak. Az intézet falai között Lídia először sikeresen letette a tanítónői vizsgát, majd a középiskolai nyelvtanári képesítést is megszerezte francia, angol és német nyelvekből.

Ez a négy diploma bőséges alapot biztosított volna számára, hogy nevelőként vagy tanárnőként éljen kényelmesen egy arisztokrata udvarban. Mégis, Lidiát az igazság iránti szenvedélye hajtotta, hogy tovább képezze magát, és harcoljon a nők egyenjogúságáért. Ahogyan apja és bátyja, Enrico, ő is ügyvéd szeretett volna lenni, hogy képviselje a női hangokat a jogi világban.

Vágyai kezdetben elérhetetlennek látszottak, de 1876-ban Olaszországban végre lehetőséget adtak a nőknek az egyetemi tanulmányokra. Apja bátorító támogatásával Lidia 1878-ban sikeresen megszerezte jogi diplomáját a Torinói Egyetemen.

Ezután következett a kétéves gyakornoki időszak, amelyet törvényszéki orvosszakértő mellett, valamint törvényszéki üléseken töltött el. Ekkor hatalmas hullámokat vert, amikor a Torinói Ügyvédi Rend elméleti és gyakorlati vizsgáján bátran kiállt a nők szavazati joga mellett. Záróbeszédében határozottan szembeszállt azzal az érveléssel, amely szerint a nők genetikai és hormonális "másságuk" miatt nem lennének olyan alkalmasak a felelős döntéshozatalra, mint férfi kollégáik. Ez a merész kiállás nem csupán a vizsgán, hanem a társadalmi diskurzusban is jelentős hatást gyakorolt.

A záróvizsgáján kinyilvánított nézetei megosztották ugyan a jogásztársadalmat, ennek ellenére felvették a kamarába. Ám az a tény, hogy egy nő önálló praxist vivő ügyvéddé vált, szintén heves vitát váltott ki nemcsak a jogászok, hanem az akadémikusok, politikusok és úgy általában az értelmiségiek körében is.

Az ügy országos szintű botrányt kavart, amely végül az Olasz Királyság főügyészének beavatkozásához vezetett, aki bírálta a torinói ügyvédi kamara határozatát. A fellebbviteli bíróság jogsértőnek minősítette Poët felvételét a torinói ügyvédi kamarába, annak ellenére, hogy a kamara elnöke, Xavier Francesco Vegezzi, határozottan kijelentette: "Az olasz polgári jog értelmében a nők ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a férfiak." Végül azonban Lidiát kizárták a kamarából, így nem nyithatott meg önálló ügyvédi irodát.

Ezután Lídia ügyvéd bátyja irodájában tevékenykedett. A feladatok zöme az ő vállán nyugodott, bár a kérvények aláírására nem volt jogosult, és a bíróságon is csak a bátyja képviselhette. Azonban szükség esetén készségesen együttműködött a férfi kollégákkal, akik gyakran kikérték a véleményét egy-egy ügyről. Lídia ugyanis rendelkezett törvényszéki orvosszakértői tapasztalattal, ami nem volt mindennapos a szakmában, így értékes tanácsait sokan megbecsülték.

Mary Jane Mossman, az első női ügyvédek társadalmi helyzetének és a jogi pályák genderkérdéseinek kutatója, azt állítja, hogy Amerikában már jóval korábban, a gyarmati korban voltak nők, aki valamiféle jogi képzettséggel vagy gyakorlattal bírtak, és egy-egy férfi ügyvéd "asszisztenseként" lényegében saját ügyvédi irodát vezettek. Sok nőt azonosított, akinek bár nem volt kamarai tagsága, de "kinevezett" vagy "megbízott" ügyvédként dolgoztak és jártak el férfi kollégáik/főnökeik helyett.

Nagy-Britanniában egy érdekes időszakot élt meg a jogi hivatás, amikor Lidia Poëttel mellett Eliza Orme és Mary Richardson is ügyvédként dolgozott. Kanadában pedig Annie MacDonald Langstaff, míg az Egyesült Államokban Arabella Mansfield voltak azok a neves nők, akik a jogi pályán próbálták megvetni a lábukat. Azonban egészen az első világháborúig a női ügyvédek, hiába rendelkeztek a szükséges képesítésekkel, gyakran csak férfi kollégáik árnyékában végezhették feladataikat, így a jogásztársadalom perifériájára szorultak. Nem meglepő, hogy mindannyian arra törekedtek, hogy ezen a diszkrét és igazságtalan helyzeten változtassanak.

Mossman felveti a kérdést, vajon feministák voltak-e azok az ügyvédnők, akik a tizenkilencedik század végén küzdöttek a kamarai tagságért. Ez a kérdés különösen figyelemre méltó, hiszen az ügyvédnők, akiket kizártak a szakmai közösségből, közül sokan harcos képviselőivé váltak a feministák mozgalmának. Szenvedélyesen szálltak síkra a női egyenjogúságért, beleértve a női választójogot, a felsőfokú oktatáshoz való hozzáférést, valamint a férfiakkal egyenlő szellemi munkavégzés jogát, amennyiben rendelkeznek a megfelelő képesítéssel. Ez a küzdelem nem csupán a személyes ambíciókról szólt, hanem a társadalmi igazságosságért folytatott harc részeként is értelmezhető.

Mossman megállapítása szerint a tizenkilencedik század végén léteztek olyan "csendesebb" ügyvédnők is, akik főként a női ügyfelek jogainak védelmére összpontosítottak. Ezen ügyvédnők célja az volt, hogy a bírósági döntések során a nemi megkülönböztetés és a nemi sztereotípiák helyett a jog és az igazságosság érvényesüljön. Kiemelkedő küzdelmi területük közé tartozott a női elítéltek és a női börtönök körülményeinek javítása is.

Poët az első csoportba tartozott: évtizedeken keresztül folytatta jogi harcát a kamarai tagságáért. A nyilvános vitában közel 30 olasz újság és magazin oldalán jelentek meg cikkek, amelyek közül 25-nek a szerzői támogatták a női egyenlőségi törekvéseket. Poët küzdelmének híre ment a világban, nagy vitát indított el nemcsak a női ügyvédek, hanem általában a női jogok kérdésében is. Ügye lassan a női egyenjogúság szimbólumává vált, és Lidia Poët a nemzetközi nőmozgalom ismert alakja lett.

Harcos kiállása ismertté tette, számtalan konferenciára meghívták, így a nők törvény előtti egyenlőségének követelőjeként járt Londonban, Párizsban, Szentpéterváron is. 1903-ban csatlakozott az Olasz Nők Nemzeti Tanácsához. Mindent megtett a nők választójogának kiharcolásáért, ami Olaszországban sok évtizedes háborút indított el, hiszen az olasz nők csak 1945-ben kapták meg a választójogot.

Lidia Poët 1920-ban, hatvanöt esztendős korában térhetett vissza az ügyvédi kamarába, ezzel újra teljes jogú ügyvédként folytathatta pályafutását. Ez a fontos lépés lehetővé vált, miután 1919-ben az olasz törvényhozás elismerte, hogy a női ügyvédek jogosultságai megegyeznek a férfiakéival.

Lidia Poët élete tele volt kihívásokkal, ám ő bátran kiállt a női jogokért. 1949. február 25-én, 93 éves korában hunyt el. Sírkövére az alábbi szavakat vésték: "Olaszország első női ügyvédje", amely örökre megörökíti a nevét és a küzdelmét a nők egyenlőségéért.