A virtuozitás csupán az értelmezés alapköve, nem pedig a végső célja.

Francesco Piemontesi, a svájci-olasz zongoraművész, aki már számos rangos koncerttermet megjárt világszerte, az elmúlt két és fél évben a zongorajáték titkait és varázslatos mélységeit felfedezte. December elején Budapestre látogat, ahol a Fesztiválzenekar szólistájaként lép fel, hogy elbűvölje a közönséget tehetségével és egyedi interpretációival.

Novemberben Münchenben került bemutatásra „A zongora alkímiája” című filmje. Ön hosszú évek óta a zongora világának elbűvölő varázsában él, de vajon ez a filmes kaland hozzájárult a nagyszerű zongorajáték rejtelmeinek felfedezéséhez?

A film elsősorban abban nyújtott segítséget, hogy végre szavakba öntsem azokat a gondolatokat, amelyek hosszú ideje foglalkoztattak. Nyilvánvaló, hogy ezek közül sok már a mindennapi életem szerves részévé vált, ám a film narratívája szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy ezeket a pillanatokat új, friss felfedezésként mutassuk be. Emellett komoly előkészületeket igényelt, hogy átgondoljam a megvitatásra érdemes aspektusokat, és megfelelő kérdéseket fogalmazzak meg a kollégáim számára, akikkel eszmét cseréltem.

Akadt örömteli, személyes felfedezése a film két és fél éves elkészítése alatt?

Jean-Rodolphe Kars megismerése valóban felejthetetlen élmény volt számomra. Gyakorlatilag semmilyen információm nem volt róla, ám a Debussy- és Messiaen-felvételeit már régóta csodáltam, és számomra ezek a felvételek máig megunhatatlanok. A vele folytatott beszélgetés a hitéről - hiszen Jean-Rodolphe évekkel ezelőtt katolikus pap lett - egyedülálló élmény volt, ahogyan a belső képekről és a zene mélyebb értelmezéséhez szükséges lelki erőről beszélt. A zongorát ő, talán senki másnál jobban, a legmagasztosabb érzelmek kifejezésének eszközeként kezelte. A filmben hallható, ahogy Fauré egyik noktürnjének kezdő részét játssza: a zongora a szobában borzalmasan elhangolt volt, mégis az érzelmek teljes mértékben átjöttek. Emlékszem, amikor a jelenetet rögzítettük, könnyek szöktek a szemembe, ahogy csak hallgattam a játékát.

Mi az, amit szavakkal nem, csak zongorán lehet kifejezni?

Az élmény végső soron egyfajta alkímia, és ez ihlette a film címét is. A dokumentumfilm különböző aspektusait – mint például a testhasználat, a hangzás, a forma és az éneklés – össze kell fűzni ahhoz, hogy bizonyos érzelmeket keltsek vagy idézzek fel. Ezek az érzelmek azonban nem csupán a zenéről szólnak; árulkodnak az előadó belső világáról is: mit lát a partitúrában? Ez a folyamat egy életen át tartó alkímiai kaland, amelynek titkait lehetetlen teljesen megfejteni. Emlékszem Radu Lupu néhány koncertjére, ahol csak azon tűnődtem: hogyan lehetséges ez? Az ő tehetsége és személyisége mellett ott rejlett egy olyan előadóművész tapasztalata, aki felfedezte a helyes utat, és ezt az utat mindvégig hűségesen követte.

A professzionális előadás és az ihletett játék között számos lényegi eltérés figyelhető meg. A professzionális előadás gyakran a technikai tudásra, a precizitásra és a felkészültségre épül. Az előadó ilyenkor a megszokott formákat és szabályokat követi, hogy a közönség számára egy élvezetes, jól megkomponált élményt nyújtson. Ezzel szemben az ihletett játék egyfajta spontaneitást és kreatív szabadságot hordoz magában. Itt a művész érzései, impulzusai és a pillanat varázsa dominálnak. Az ihletett játék során az előadó képes túllépni a megszokott kereteken, felfedezni új hangzásokat és kifejezési formákat, miközben a közönség is részese lehet ennek a különleges, közvetlen élménynek. Összességében a professzionális előadás az alaposság és a rutin világában mozog, míg az ihletett játék a kreativitás és az érzelmek szárnyalására épít, lehetővé téve, hogy a művészet valóban életre keljen.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kettő egyáltalán összehasonlítható lenne. Számos alkalommal tapasztaltam már olyan koncerteket, amelyek hihetetlen inspirációt sugároztak, még akkor is, ha a hanganyag egyes részei hiányoztak. Ugyanakkor túl sok esetben hallgattam olyan előadásokat, ahol minden technikai részlet a helyén volt, ám a lélek és az ihlet teljesen hiányzott. Az igazi varázslat akkor következik be, amikor e két aspektus harmonikusan együttlétezik minden koncerten.

Liszt Ferenc az egyik kedvenc zeneszerzője, tavaly lemezre vette a Transzcendens etűdöket és a h-moll szonátát. Utóbbi különös mű, ahogyan egy magyar zenetörténész fogalmazott: ebben a zeneszerző "mindenből a legszélsőségesebbet, a legkockázatosabb karakterűt kereste". Mi az, amitől önt megragadta Liszt zenéje és ez a kései alkotás?

Liszt Ferenc számomra mindig is egy meghatározó zenei alak volt, de az ő munkásságának felfedezését nem akartam elkapkodni. Az ő művei számomra olyanok, mint egy zenei Everest, amelyet nem célszerű túl korán megmászni. Az etűdök hihetetlen technikai kihívások elé állítják az előadót, de fontos, hogy ne csupán ujjaink ügyességére támaszkodjunk, hanem komplex és mélyreható megközelítést alkalmazzunk. Így ezek a darabok valódi zenei költeményekké és zenekari tanulmányokká válhatnak. Ezzel szemben a h-moll szonáta egy sokkal személyesebb oldalát mutatja meg Lisztnek; ez az alkotás az ő intim vallomása. A darabban Liszt különböző aspektusait ismerhetjük meg: a konstruktív gondolkodót, az érzékeny lírikust és a lenyűgöző zongoravirtuózt.

Számára, mint zongoraművész, mennyire lényeges a virtuozitás?

Lényeges dologról van szó. Ha visszautalunk az alkímiáról szóló filmre, számomra a virtuozitás nem csupán a precizitás, a sebesség vagy az erő kifejeződése. A hangsor, a hangszín, a pedálhasználat és a billentés intenzitása mind-mind elengedhetetlen összetevői ennek a fogalomnak. Ugyanakkor a virtuozitás csupán az értelmezés és a kommunikáció alapját képezi, nem a végső célt.

Liszt mindig is különleges kapcsolatot ápolt a közönségével, ami rendkívül fontos szerepet játszott a zenei előadásmódjában. Az interpretáció során a személyesség valóban kulcsfontosságú, hiszen a zenész érzelmei és egyéni látásmódja képes életre kelteni a művet. Az igazi zenei élmény akkor születik meg, amikor a művész képes megosztani a saját belső világát a hallgatókkal, így a zene nem csupán hangok sorozatává válik, hanem mély érzelmi kapcsolatot teremt. Mit gondol erről Ön?

Persze, ez lényeges, de úgy gondolom, hogy ennek mégis természetesnek kell maradnia. Minden ember más és más: a külleme, a képzelőereje, a lélegzetvétele... Mindezek együttesen hozzák létre a személyiséget. Ha az ember képes hű maradni önmagához, az interpretáció személyessé válik.

Budapesten a Budapesti Fesztiválzenekar adja elő Beethoven 4. zongoraversenyét, ahol a zongoraszólista nem csupán a mű középpontjában áll, hanem már a kezdetektől fogva meghatározza a darab hangzását. A zeneszerző ebben a kompozícióban merészen eltér a korábbi hagyományoktól, hiszen a zongoraszólóval indít, ezzel azonnal magára vonja a figyelmet és megalapozza a zenei párbeszédet. A szólista tehát nem csupán kísérő, hanem igazi vezéregyéniség, aki az "alaphangot" adja meg a mű egészéhez.

Olvastam egy kritikát Beethoven harmadik versenyművének első előadásáról, amelyben az állt, hogy a zeneszerzőnek a szokásosnál tovább kellett várnia, mielőtt a zenekari bevezető után elkezdte volna a szólórészt. A taps nem akart abbamaradni. Ki tudja, Beethoven éppen ezért választott-e más utat, ami ebben az esetben nem teszi lehetővé a tapsot... De komolyra fordítva a szót: a pianissimo és a különleges hangvételű belépés azonnal megteremti azt a költői miliőt, amely az egész darabot áthatja. Ez a hangvétel egészen különleges, én pedig nagyon hálás vagyok Beethovennek ezért a kompozícióért. Visszatérve a virtuozitásra vonatkozó kérdésére: itt valóban a színek, a hangzás és a pedálhasználat virtuozitásáról van szó.

Számos alkalommal játszotta a darabot, az egyik angliai koncertről szóló kritika a rendkívüli érzékenységét és reakciókészségét dicséri. Mi jelenti a kihívást egy új zenekarral közös interpretáció során?

A próbaidő korlátozott keretein belül felfedezni a közös hangzást, amely lehetővé teszi számunkra, hogy harmóniában zenéljünk – ez a kihívás. Végső soron a kamarazene lényege mindig jelen van, még akkor is, ha egy zenekari előadás során a szimfonikus zene gazdagabb dimenziókat kínál. Ez a fajta szellemiség alapvető fontosságú minden sikeres együttműködéshez.

A Budapesti Fesztiválzenekar december 8-9-10. között megrendezésre kerülő koncertjeiről további részleteket itt találhatnak.