A Szájbergyerek és a remeték világa – Kollár-Klemencz őszinte vallomása a hitről, a nőkről és a múlt zenéjéről.

Kollár-Klemencz László neve kezdetben sokak számára a Szájbergyerek című alternatív, szinte lakodalmas zenei stílushoz kapcsolódott, amely mára már távol áll tőle, mint ahogy ő is kinőtte azt. Jelenlegi kamarazenekara egy teljesen új irányt képvisel: letisztultabb, nyugodtabb hangzásvilágot teremt, ahol a szövegeknek kiemelt szerep jut. A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten lehetőségünk nyílt beszélgetni az író-dalszerzővel, aki új könyveiről, Istenről, életének meghatározó női alakjairól, valamint a Kistehén-korszakról osztotta meg gondolatait.

Az "Anyám tenyere" című kötetben az ember, állat és természet szoros kapcsolatának bemutatása mellett az istenkeresés is központi szerepet játszik. Az én utam az istenkeresésben sokszínű és mélyen személyes. Kezdetben a kérdések és a kételyek vezettek, ahogy a világ csodáit és fájdalmát figyeltem. Az istenkeresés számomra sokszor egyfajta belső utazást jelentett, ahol a csendes pillanatokban, a természet ölelésében találtam meg a válaszokat. Az erdőkben és mezőkön töltött idő, a madarak éneke, és a naplementék szépsége segítettek felfedezni a transzcendens jelenlétét. Az Isten, akiben hiszek, nem egy távoli, elérhetetlen entitás, hanem inkább egy szeretetteljes energiának, egy mindent átható szeretetnek a megnyilvánulása. Ő számomra a harmónia és a béke forrása, aki a mindennapokban is jelen van, ha nyitott szemmel és szívvel figyelek. Az istenkeresés során megtapasztaltam, hogy Isten nem csupán egy hitbéli fogalom, hanem a kapcsolat, amelyet a világmindenséggel és önmagammal ápolok. Ez az út folyamatos felfedezés, amelyben minden új tapasztalat hozzájárul a hitelesebb és gazdagabb kép kialakításához. Az Istenkeresés folyamata számomra nem csupán a válaszok megtalálásáról szól, hanem a kérdések feltevéséről és az élet mélységeinek megértéséről is.

- Nagyjából hasonlóan hiszek én is, mint Pamuk, a remete ebben a regényben, olyan az én Istenem is, mint az övé. Katolikus családban nőttem fel, így már kiskoromban találkoztam azzal a gondolattal, hogy van valami a földi, fizikai világon túl. Ezt természetesként kezeltem, hiszen része volt a mindennapoknak főleg a nagyszüleim által, de a szüleim is vitték ezt tovább. Hogy mennyire hittel tették ezt, nem tudom, de szokás szintjén biztosan. Jártunk templomba, ministrálni és hittanórára is, szóval alapvetően nem volt idegen soha az Isten-fogalom. A templom egy szakrális tér, ezt már gyerekként is éreztem, nem olyan, mint a mindennapi terek, az ovi, az iskola. Ezen kívül mindig is nagyon fontosak voltak az ünnepek, ezeknek középpontjában mindig Isten és a hit volt. Magát a rendszert, az egyházat és a vallásos megkötéseket már akkor is ferde szemmel néztem, mint minden más megkötést, de az egész mögött lévő Istent teljes bizonyossággal hittem.

Az, hogy van valami a világon, ami nem látható, de mégis hisszük, hogy létezik, ez természetes dolog volt nálunk. Aztán később alakult ki bennem, hogy függetlenül a templomtól, a rítustól és a vallás kötöttségeitől, egyszerűen van egy kapcsolatom ezzel a transzcendens térrel, energiával vagy bárhogyan hívjuk is. Én Istennek hívom. Nekem erre szükségem van, mert tudok vele beszélni, legalábbis mondok neki dolgokat, ő vagy válaszol, vagy nem, de meg tudok köszönni, kérni tudok tőle, ez része az életemnek. A könyvben is az áll, hogy van egy velünk született alapvető mély kapcsolata minden egyes teremtett lénynek a saját teremtőjével, Istennel, ez nekem is alaptézise az életemnek. Az én hitem ez, és ilyen értelemben vagyok testvére minden teremtett lénynek és létezőnek, a növényeknek, az állatoknak, mindennek a Földön, és így osztozom az apai szeretetben velük.

Szentendrén, egy varázslatos tanyán, az erdő ölelésében élnek. E csodálatos természet közelsége vajon mennyire formálta és mélyítette el az Ön Isten-tapasztalatait?

- Szerintem erős volt ez előtte is, de mostanra letisztultak már bennem a dolgok, a természet közelében nincs sok zavaró tényező, közelebb vagyunk Istenhez, mint ahogy a remete is a természeten keresztül kapcsolódik Istenhez. Az tény, hogy az ember a hegy tetején közelebb van Istenhez, lehet, hogy a tenger mélyén is közelebb van Istenhez, de egymás szeretetében is közelebb vagyunk hozzá. Az is közelebb lépés Istenhez, ha egymáshoz nyitottan állunk és szeretettel. Ahogy a rengetegben megtaláljuk ezt a közelséget, ugyanúgy egy kapcsolatban is megtapasztalhatjuk. Szóval talán inkább azt mondanám, hogy az ember figyelmét kevesebb dolog tereli el, tisztábban lát az erdőben, a természetben, ott sokkal könnyebb befelé figyelni.

- Tavaly jelent meg A mennybe vitt leány című könyv, amely egy ballada-csokor: nőkről, tragikus sorsokról szól, ezeket zenésítették meg. Sokszor, sok helyen beszélt már a férfi felmenőiről, sőt könyvet is írt róluk (Öreg banda), azonban, ha már adott a téma, meséljen életének nagybetűs nőiről, mit tanult tőlük?

- Az Öreg banda című regény nagyon sokáig Erős asszonyok alcímmel futott a tudatomban, és erre is akartam kiélezni a könyvet. Az egész történet mögött és az erős vagy akár gyenge férfiak mögött ott állnak az erős asszonyok is. Erős asszonyokkal voltam körülvéve, ezek a sváb asszonyok már csak ilyenek, az is erősségük, hogy ha gyengék, akkor ki tudják azt mutatni. Ez nekem egy alap minta, ami elég nyíltan és erősen befolyásolta az újhartyáni, sváb közösséget. Ebben nőttem fel: két nővérrel, erős anyával, erős nagymamákkal, erős dédnagymamával. Dédnagymamámról az a kép él a fejemben, hogy mint egy szent, ül a tisztaszobában, a család pedig elé járul néha, és bólint, ha valami rendben van, ha pedig nincs rendben, arra int, hogy másként csináljuk. Közben mosolyog szelíden, de az egész mögött hihetetlen erő van.

Természetesen, nem szeretném figyelmen kívül hagyni a Kistehén témáját, hiszen Erdélyben sokan éppen ennek a zenekarnak a révén ismerkedtek meg a zenei világgal, különösen a Szájbergyerek révén. Sok alkalommal hangoztatta, hogy ezzel a szakaszával már nem tud azonosulni, mintha levetette volna magáról ezt a bőrt. Ez arra utal, hogy valóban van lehetőség arra, hogy az ember kinőjön egy-egy élethelyzetet vagy művészi időszakot, nem igaz?

- Ez egy időszak, persze. Mindenkinél vannak ilyen időszakok, csak van olyan, aki nem tudja letenni, pedig egy idő után terhet is jelenthet. A Kistehénnek két korszaka volt, a Szájbergyerek és az Ezt is elviszem magammal-korszak, mindkettő nagyjából tíz évig tartott, szóval szívesen hagytam abba. Ennek ellenére lesznek még koncertek, például jövőre a Budapest Parkban, de ez nem egy ilyen nagy visszatérés. Csak szeretnénk együtt örömzenélni, a közönség is akarja, így négyévente egy-egy ilyen koncert belefér. Én magam nem állítom meg ezeket a folyamatokat, egyszerűen élvezem az együttlétet. A jelenlegi időszakban a férfi-nő kapcsolattal foglalkozom és az ember-természet kapcsolattal, és kíváncsian várom, mi lesz a következő időszak és téma, ami engem érdekelni fog évekig.

Kövesd a fiatal magyar zenészeket, akikkel szívesen kollaborálnál! A Carson Coma nyilvánvaló példa, hiszen már a nevükben is szerepel a te neved egy dalban. Kikkel még dolgoznál szívesen?

- Abszolút igen! Giorgio (a Carson Coma frontembere - szerk. megj.) lesz nyár végén a Kobuciban a vendégelőadónk, és majd megcsináljuk annak az ominózus dalnak (Carson Coma: Feldobom a követ - szerk. megj.) a kamarazenekaros változatát is. A Kishetén ideje alatt is nagyon fontosnak tartottuk, hogy azokat a zenekarokat, akiket szeretünk, vigyük magunkkal, ameddig tudjuk. Rend szerint utána mind meg is erősödtek, saját közönségük lett, ilyen volt a például a Ricsárdgír vagy a Csaknekedkislány is. Szerintem manapság is nagyon sok zenekar nagyon jó irányba halad, nagyon jók a szövegek, úgyhogy a legújabb kamarazenekaros albumon szeretnénk is együttműködni egy-két kortárs, fiatal zenésszel. Elég érdekes lemez lesz, februárban jelenik meg, és szeretném, hogy ha csak foltokban is, de megvillanjon a fiatalabb generáció.

- Mi lenne az a három dolog, amire egy lakatlan szigetre való kiköltözés esetén azt mondaná, Ezt is elviszem magammal?

Valószínű, hogy tényleg praktikus tárgyakat választanék: egy balta, valamilyen gyújtószerszám, és talán a Bibliát is elhoznám magammal. Az utóbbi nem azért lenne, mert jelenleg a hit kérdése foglalkoztatna, és nem is tulajdonítok neki semmiféle érzelmes jelentőséget. De nehezen tudom elképzelni, mikor lenne alkalmam, hogy ténylegesen végigolvassam a Bibliát. Számtalan író, legyen az akár Krasznahorka vagy Eszterházy, hangsúlyozta már, hogy ez egy rendkívül fontos mű, amelyben szinte minden benne van. Félek, hogy ha nem kerülök valami extrém helyzetbe, mint egy elhagyatott sziget, sosem fogom tudni elmélyülten olvasni a Bibliát. Talán éppen ezért lenne ez a harmadik dolog, amit magammal vinnék.