A hangyák egy különleges és izgalmas világot alkotnak, tele titkokkal és meglepetésekkel. Ezek a kis rovarok nem csupán a földön mászkálnak, hanem egy rendkívül összetett társadalmi struktúrában élnek, ahol minden egyednek megvan a maga szerepe. A hangyák
Manapság úgy tűnik, hogy a nyelvújítás és a képes beszéd iránti szenvedély hatalmas méreteket öltött, s a címben említett kifejezés is egy ilyen furcsaságnak tűnhet. Pedig nem az! Két évvel ezelőtt (Népújság, 2023. május 30.) magam is kreáltam egy laboratóriumban megálmodott szót: "binyó", amely a billentyűk folyamatos püfölésének rövidített verziója. A "hangyákok" kifejezés sem teljesen újkeletű, hiszen a családi szótárakban olykor előfordul, és a gyereknyelv kutatói is ismerik. Orsóka, a hároméves kisfiam, már akkor is használta, amikor a hangyák többes számáról beszélt. Hangzásban hasonlít, de jelentése más területről származik. Az emlékek között kutatva egészen 62 évre kell visszautaznom, amikor Jókai Mór "Egy hírhedett kalandor" című regényében találkoztam a hajdemákokkal. A történet második részében (A rablók között) Jókai színesen jellemzi őket: "Ó, a hajdemákok hatalmas nép voltak. Nem voltak ők egy nemzet, hiszen a világ mindenféle nemzetének képviselői megtalálhatóak voltak közöttük: lengyelek, románok, oroszok, bolgárok, jászok, csángó magyarok, kozákok - a zsiványok krémje, minden ország legrosszabbja." Olyan bűnbandáról van szó, amelynek tagjai a jámbor, földönfutó emberek esküdt ellenségei. Mindenki a legrosszabb fajtából való, igazi ördögi lények! Hasonlókat hallhattunk a tusványosi beszédekben is, ahol a "libernyákok" kerültek szóba, de a hajdemákok és ők jellemtelenségben és gonoszságban könnyen rokonságba hozhatók. A hangyákok esetében azonban van egy kis szerencse is, mivel ők valamivel szelídebben közelítenek. Nem fenyegetik közvetlenül életünket, de alaposan megkeseríthetik a tisztességes emberek mindennapjait. Egy jellegzetességüket is ismerjük, ami segíthet azonosítani őket, de rejtőzködő életmódjuk miatt gyakran nem könnyű a dolgunk.
Van egy régi magyar közmondás ("Szarnak, kárnak nincs gazdája"), nos: a hangyákok azok, akik az efféle anonim gonoszságokat elkövetik. Pl. ők rakosgatják át a kátyúkat az utcák egyik feléről a másikra. Büntethetők lennének, de nem lehet rájuk bizonyítani semmit: menekülnek a felelősség elől, mint ördög a tömjénfüsttől. Tíz évnél több, hogy az 1989. Dec. 22. út 27-es számú háza előtt, a járdán, egy hatméternyi sávon fölrágták az aszfaltot, a hangyákok másik csoportja pedig azt akadályozta meg, hogy valaki befoltozza azt a helyet. A Maros bal oldali töltésén (a gát alatt, a gyaloghíd fölött) a gazok kiszippantották a cementet a betonból: jól látható a különbség két, 30-30 méternyi szakaszon. Azóta se tudják, hogy ki a kár gazdája. Mondok még. A Szabadság utca páratlan oldalán, a Poklos-patak és a vasút közötti részen arasznyi széles, ívelt keresztmetszetű futóárok húzódik a járda mellett, mellette pedig egy másik árok, ami két centiméterrel alacsonyabb az úttest aszfaltjánál. A bicajosok homloka három dolog látványától izzad meg azonnal: törött üveg, akáctövis és az efféle botlasztók.
A hulladékgyűjtők, akik a várost járva nagy autókba rakják a szemetet, nap mint nap találkoznak a helyi "hangyák" tevékenységeivel. Három helyszínen is észleltem sárga ládákat, amelyekbe az ötven baniért visszaváltható, 'pecsétes' palackokat kellene dobni. Azonban két helyen az előlapokat fűrészelték le, hogy a kincsekhez könnyebben hozzáférhessenek. Egyszer sikerült megpillantanom egy nőt, aki éppen a ládánál ügyködött, de nem tudtam beavatkozni. Valaki egy palackban háromnegyed liternyi égett olajat helyezett el a láda mellett, ami aztán a nő figyelmét felkeltette. Megemelte a flakont, és amikor látta a pecsétet, lecsavarta a dugót, majd az olajat az aszfaltra öntötte, remélve, hogy így megszerzi az áhított ötven banit. Az emberek naivitása könnyen kihasználható volt. Hogyan akadályozhattam volna meg ezt a cselekedetet? Sehogy; ha megszólítom, valószínűleg rám locsolja az olajat és megátkoz. Kinek hiányzik egy ilyen kettős fürdetés? Az olajat és az átkot sem lehet vízzel lemosni. Emlékszem, hogy Sztálin idején hatalmas plakátok buzdították a lakosságot a kulákok leleplezésére, ami valóban hatásos volt; azóta sem jelentettek fel annyi embert, mint akkor. (Ekkor tűntek el a Szibériába vezető vasúti sínek...) Ez is bizonyítja, hogy a hangyák már régóta léteznek, csak más néven: esetünkben ők a följelentők.
Fokozatosan kezd tisztázódni a hangyák különös viselkedésének természete, és ahhoz, hogy ezt megértsük, nincs szükség angol kutatók tudományos munkáira. Valójában arról van szó, hogy a közellenség újra meg újra megjelenik, mintha csak reinkarnálódna. Kétségtelen, hogy az általam említett 'károkozókat' valahogyan kordában kellene tartani, vagy neveléssel irányítani, hogy a szorgalmasan dolgozó emberek életét kevesebb stressz terhelje. (Például: egy eldobott cigarettacsikk a lépcsőházban, ami egy egységnyi stresszt képvisel.) A probléma csupán annyi, hogy a fent említett esetek többségét azok az állami alkalmazottak követik el, akiktől azt várnánk, hogy kötelességeiket pontosan és határidőre teljesítsék. (Hiszen a közlekedési szolgáltatások számára egy éve ígért információs táblák még mindig csak tesztelés alatt állnak; ilyenek ezek a hangyák!)
A vázolt jelenséget a kultúrantropológia 'az ellenségkép kialakítása' fejezetben tárgyalja, én csupán a tapasztalataimat összegeztem. Az erdélyi hangyákok szelídebbek az egyebütt fölbukkanó közellenségnél, a Lánchíd környékén sokkal nagyobb a feszültség. Ebben az is közrejátszhat, hogy a hangyákok a hangyák távoli rokonai, 'akik' egymillió éve takarítják el a szerves hulladékokat (szervezettségük a demokratáknak és a patriótáknak egyaránt példaként szolgálhat), ám a pesti tömkelegben poloskák és kullancsok futkorásznak szabadon. A károkozók ottani ritkítása több időt, pénzt és türelmet követel, mert ott nem egy aszfaltcsík leterítése a tét, hanem a hatalom birtoklása.
