Fél évszázados születésnapját ünnepli a legendás Honda Gold Wing, amely nem csupán egy motorkerékpár, hanem egy életstílus szimbóluma is. 1975 óta a Gold Wing a hosszú távú motorozás élményét hozza el a rajongók számára, ötvözve a kényelmet, a teljesítmén

Valójában nem egészen így van. Ha igazán a gyökerekhez szeretnénk visszanyúlni, akkor el kell ismernünk, hogy az első, titkos M1 prototípus 1972-re készült el, a korábban öt- és hathengeres versenymotorokat tervező Soichiro Irimajiri irányítása alatt. Az ő tervezőcsapatának az volt a feladata, hogy egy nagy hatótávú motorral kísérletezzenek. Az utókor ezt gyakran úgy értelmezi, hogy a 1975-ben debütáló, sorozatgyártású GL1000 valójában egy igazi erőmű, szinte a hetvenes évek Hayabusájának tekinthető. Az igazság azonban sokkal árnyaltabb: bár ez a történet jól hangzik, és akár a Honda mítoszának ragyogó gyémántja is lehetne, valójában Irimajiri csupán arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai piac igényeihez igazodva szükség van a teljesítményre a hosszú távú használathoz.

Ezt a teljesítményt már a prototípus fázisában is egy hathengeres motorral álmodták meg, de végül a sorozatgyártás során egy 999 köbcentis, négyhengeres bokszermotorra esett a választás. A motor 7500-as fordulatszámon 107 lóerőt, 5500-nál pedig 83 newtonméternyi forgatónyomatékot produkál. 1975-ben ezek a számok valóban figyelemre méltónak számítottak, amit a korabeli motorrajongók gyakran félreértettek. Nem is meglepő, hiszen a viszonyítás kedvéért említsük meg, hogy ugyanebben az évben a legendás Z1 motor 82 lóerőt tudott, míg apáink a 19 lóerős Perónával próbálták túllépni a 115-ös sebességet, miközben a kifutópálya hosszúságú, esetleg lejtős szakaszokon száguldoztak. Az igazi teljesítményhez azonban két dolog lényegesen hiányzott: a fékezési és a kanyarodási képesség, hiszen a Gold Wing nem pont ezekre a kihívásokra lett tervezve.

A Honda felismerve a piac zavarodottságát, a második generációs GL1100-at nem csupán megnövelt teljesítménnyel hirdette, hanem tudatosan Grand Tourerként pozicionálta. A hosszú tengelytávot az egyenesfutás stabilitásának és a csomagok elhelyezésének előnyeként emelték ki. Akikben kérdések merültek fel a GL valódi céljáról, azok a hidropneumatikus felfüggesztés révén hamar rájöttek, hogy itt a teljesítmény nem a versenypályákra, hanem a kényelmes utazásra lett optimalizálva. A jól ismert, mára már védjeggyé vált idomzat és dobozszett először a GL1100 Interstate modellen bukkant fel, ám ekkor még nem volt alapértelmezett választás. Két év elteltével megérkezett az Aspencade, amely a korszak technikai újításaival, mint az LCD-kijelző, CB-rádió és a hátsó rugóstag állítására szolgáló fedélzeti kompresszor, lenyűgözte a technológia iránt érdeklődő vásárlókat. Ezzel megalapozta az első luxustúrázó koncepciót, amely mára elválaszthatatlan a Gold Wing névvel.

1983-ra pedig már meg is érkezett a harmadik generáció, a GL1200. Egy évvel később az idomok és dobozok nélküli alapváltozat annyira marginálissá vált az Interstate és az Aspencade modellek között, hogy 1985-be már nem is lehetett kapni, Európába pedig már 1984-ben sem hoztak belőle egy darabot sem. Az irány egyértelmű volt. Az arcon vágó szélorkán helyett négy hangszórós hifirendszerre, korai sebességrögzítőre és automatikus szintszabályozásra képes hátszó felfüggesztésre volt szükség. 1988-ra pedig megszületett A Gold Wing. Az, amit talán az is maga előtt lát, aki élőben már soha nem látott GL1500-at. Apró érdekesség, hogy ez volt az a bálnatúrázó, aminél a japánok felismerték, hogy a kezelhetőségen, a vezetési élményen javítani kell. A Hondánál 15 (!!!) tanulmánymotort, abból pedig 60 féle prototípust készítettek mire elégedetten hátradőltek, hogy na igen, ezt akartuk kihozni ebből.

A GL1500 célja az volt, hogy túlszárnyalja elődjét a gyorsaság, a kényelem és a kezelhetőség terén. Ezt a kihívást annyira sikerült teljesítenie, hogy a Honda a 12 éves modellciklus során alig végzett változtatásokat rajta, még annak ellenére is, hogy ez a hosszú típusélettartam a motorkerékpárok világában rendkívül ritka. A motor célcsoportja nem várt el évről évre sportosabb újításokat, és a négyről hathengeresre bővített bokszermotor szinte elpusztíthatatlannak bizonyult. A Gold Wing a luxustúrázó kategória szimbólumává vált, a motorkerékpárok enciklopédiájában. Alacsony üléspozíció, a műszerfalról vezérelhető levegős hátsó rugóstag, lenyűgöző hangzás, impozáns idomzat, nagy méretű dobok – mindezen jellemzők mellett azonban a negyedik generáció legnagyobb hátrányába ütköztünk: a túlméretezett kialakítás és a 360 kilogrammos súly.

Teljesen világos volt, hogy a 2001-ben debütáló GL1800 nemcsak hogy nem lett könnyebb, hanem az alapmodell még kettő kilóval nehezebb is lett, ami főként a számos innovációnak köszönhető. A Honda ebben az időszakban húsz új szabadalmat jegyeztetett be kifejezetten a Gold Wing számára. Az ABS, az ülés- és markolatfűtés, a hátrameneti fokozat, a tempomat, az állítható fényszóró és futómű, valamint a gyári navigáció (bár a pletykák szerint az nem sokat ért) mind-mind a Gold Wing legendáját erősítik. És ne feledkezzünk meg a híres légzsákról sem, amely már akkoriban is a modell védjegyének számított.

A Gold Wing méretének racionalizálásra 2018-ig kellett várni, ami már egy teljesen újra rajzolt, az alapjaiból újraépített luxustúragép lett. A gomberdőt megszüntették és rendszerezték, a motor sziluett egy jól érzékelhető méretet csökkent és végre a tömegen is tudtak csökkenteni. Nem is keveset, a Gold Wing kiviteltől függően 40-48 kilót fogyott. A kompakt méretre való törekvés és más, a motorozás élményét előtérbe helyező fejlesztések, mint a lengőkaros első futómű, az ennek köszönhetően előrébb pozicionált motor, minden beszámoló szerint rendkívül jót tett a Gold Wingnek, ami ha követi a korábbi tendenciákat, mindössze a modellciklusának felénél jár.

Amennyiben az a vád érne, hogy csodálom a modellt, azt úgy hiszem kénytelen lennék elismerni. Talán ezért érzem csalódásnak azt, amivel a Honda a Gold Wing ötvenéves jubileumára előállt. A Gold Wingeket a modern Honda nómenklatúra jegyében. A GL1800 Gold Wing az alacsony szélvédős, hátsó fotel nélküli, szerényebben felszerelt, bagger ízű kivitel, a Gold Wing Tour pedig a klasszikus fullextrás. Utóbbi két színvariációt kapott. Az Eternal Gold az 1988-as GL1500 újragondolt színösszeállítása, a Bordeaux Red pedig az 1975-ös első szériáról származó színkód. A színek mellé az ötvenedik évfordulóra emlékeztető Gold Wing-emblémák és a tematikához tartozó beköszönő képernyőszöveg jár. Az 50th Anniversary változatok tulajdonosait pedig megdobják egy motor makettel, aminek egyik oldalán az első, másikon a modern GW látható. Igazán kár: a Gold Wing ennél többet érdemelt volna.